Események
Bohumil Doležal politikai jegyzetei index hozzászólásaikat várom

 

Mi lehet a szőnyegen

Magyarország Brüsszelben most dorgálásban részesül, szomszédai nagy kárörömére. Valójában önnön hibájából, mivel az új médiatörvény enyhén szólva problematikus, és az igyekezetet a jóvátételre most már senki sem ismeri el. Ellenkezőleg: az újabb bűnökre várnak, amelyek állítólag meg is fogantak. Magyarország, mint elnöklő ország, az Európai Tanács brüsszeli épületében bemutatott egy 202 m2-es kultúrtörténeti szőnyeget, amelyen 23 kép mutatja be a magyar történelmet és olyan jeles személyiségeket, akik a politikában és kultúrában tevékenykedtek. Megjegyzem, hogy az elrendezés lényegében időrendi.

A dolgot rosszindulatú felháborodással kommentálták cseh folyóiratok (nyomtatásban a Právo, interneten a idnes és a lidovky.cz). Az értesüléseket a független brüsszeli EUobserverből vették (amely nem az EU hivatalos lapja). Az információ úgy szól, hogy néhány EU-küldött (egészen pontosan kettő) tiltakozott a nacionalista szellem ellen, amelyben a szőnyeget készítették. Most figyelmen kívül hagyom „mcm” úr különös nézeteit a Právoban, aki számára az is zavaró, hogy a szőnyegen rajta van a zeneszerző Liszt Ferenc, akitől megvonja magyarságát, valamint Erzsébet magyar királyné: a fő ütközési pont a Habsburg Monarchia 1848-as térképe, amelyen a monarchia részét képező Magyar Királyság határai is ki vannak jelölve. Az 1848-49-es években zajlott le a nagy magyar nemzeti felkelés, amelyet ugyan végül orosz segédlettel véresen levertek, viszont a későbbiekben mégis meghozta gyümölcsét. Ez nem tetszik az osztrák zöldek euro-képviselőjének, Ulrike Lunaceknek, és tiltakozott a román szocialista EU-küldött, Ion Mircea Pascu is. Lunacek asszony azt állítja, hogy a magyarok tizenkilenc évvel a forradalom után lényegében az osztrákokkal megosztották a birodalmi hatalmat a többi nemzet fölött, és nacionalizmussal vádolja a magyar kormányt. Pascu úr pedig a „Nagy-Magyarországra” való emlékeztetésre helyezi a hangsúlyt, ami nem a legjobb szimbólum az EU-elnökség számára.

Az ilyetén módon felépített problémához hozzászólt még a szlovák külügyminisztérium szóvivője, aki szerint a történelmi Magyarország térképe a történelemkönyvekbe való, nem pedig a szőnyegre az EU brüsszeli épületében.

Ezektől az érvelésektől kicsit zavarodott vagyok. „Nagy-Magyarország” a térképen így kijelölt határok között majdnem ezer évig létezett. A magyarok úgy ragaszkodnak hozzá, mint múltjuk egy részéhez. Ezt nem szabad? Mi meg alkotmányunk előszavában „a Cseh Korona országai régmúlt államiságának és a Csehszlovák államiságnak minden jó tradíciójáról” értekezünk. Megtiltják ezt nekünk a románok, és tiltakozni fognak a Szlovákok, ha Csehszlovákia térképe valahol a történelmi publikációkon kívül jelenik meg? Egyébként miért nem szól senki a „Nagy-Romániáról”? Hiszen ez a mai lényegesen nagyobb, mint az 1866-os román fejedelemség vagy az 1881-es román királyság! Hogy értve legyek, nem akarom én lekicsinyíteni Romániát, csak figyelmeztetni szeretnék a hasonló dehonesztáló jelzők értelmetlenségére.

Hasonló jellege van az „uherský“, „Uhry“ szavakkal való szemfényvesztésnek. A cseh és szlovák nyelvben mindkét kifejezés megvan, a magyarban viszont a gyakorlati használatban csak a „magyar” él. Hasonlóan, mint ahogy a németek a cseh „Čechy“ (Csehország), „český“ (cseh) szavakra két kifejezést is használnak: „Böhmen“ und „böhmisch“ és „Tschechien“ (esetleg „Tschechei“ a Slowakei vagy Türkei alak mintájára) és „tschechisch“. Mégis, a mi alkotmányunk joggal hivatkozik a középkori Csehország hagyományaira, noha a nemzet alatt a mai használatban mást értünk, mint akkor, és nincs értelme tagadni a német kisebbség jelentőségét az ország politikai és kulturális fejlődésében. A magyarokra ugyanez érvényes, és nem kellene a szójátékkal ködösíteni. És ha történelmi publikáción kívül jelenik meg a középkori Cseh Korona országának térképe, tartalmazva Oberlausitzot, Niederlausitzot és Sziléziát, vagy mondjuk Csehszlovákiáé, az nem jelenti azt, hogy el akarnánk foglalni Németország egy részét vagy Szlovákiát.

Egy másik probléma az osztrák-magyar kiegyezés, amit Lunacek asszony érint. Ma már nem látjuk elég tisztán, hogy a kiegyezés egy sor véres és vérbefojtott Habsburg-ellenes felkelés eredménye volt, és hogy a magyaroknak keményen meg kellett érte küzdeniük. Persze, a végső kompromisszum a mi rovásunkra is született. Viszont jó okunk van arra, hogy megértsük, a magyarok a kiegyezést politikai sikerüknek tekintik (joggal). Sikernek, aminek nyilvánvalóan megvoltak az árnyoldalai is. Ugyanígy mi is elvárhatjuk a magyaroktól, hogy megértsék, ragaszkodunk a csehszlovák államiság hagyományaihoz, noha megalapításának szintén megvoltak az árnyoldalai, és többek között a magyarok rovására alakult meg. A közép-európai nemzetek kiegyezéséhez és végső megbékéléséhez, valamint a régió végleges stabilizálásához szükséges, hogy képesek legyenek felfogni saját büszkeségük tárgyának hiányosságait, valamint a szomszédaiknak felrótt dolgok előjogait.

Az, amire az EU-ban törekszenek (egyesek, a megrovás nem vonatkozik az EU egészére, az Európai Komisszió szóvivője elutasította az eset kommentálását) - valószínűleg idealizmusból, amely, mint az gyakran megesik, közvetlen szomszédságban van az ostobasággal - lesöpörni a múltat a szőnyegről, be a szőnyeg alá, és a jövővel foglalkozni, amelynek az az előnye, hogy még nem történt meg. Csakhogy a közös múlt közös kritikus értelmezése nélkül semmilyen jövő nem lesz.

Lidové noviny 2001. január 17.
Gál Attila fordítása