Események
Bohumil Doležal politikai jegyzetei index hozzászólásaikat várom

 

Bandera, Horthy, Beneš

Klaus elnök a hétfői Lidové noviny-ban felszólalt Luboš Palata téves és kártékony nézetei ellen Beneš elnökkel kapcsolatban (Palata január 25-i cikkének címében Stefan Bandera mellé helyezte Benešt), és felszólította a nemzetet, hogy ilyesmivel „nem békélhet meg”.

Palata viszont Banderát és más múlt századi közép- és kelet-európai politikusokat, beleértve Benešt is, olyan értelemben állította egymás mellé, hogy minden esetben otthon mélységesen tisztelt, a szomszédságban viszont mélységesen gyűlölt államférfiakról van szó.

Maga Klaus szolgáltatta cikkével annak a szép példáját, amiről Palata ír. Felháborodik azon, hogy a demokrata Beneš odakerül a „fasiszta diktátor” és „Hitler odaadó szövetségese”, Horthy Miklós mellé. Sem az egyik, sem pedig a másik állítás nem igaz. Egyrészt: a két háború közötti Magyarország konstitúciós monarchia volt autoritatív vonásokkal. Legális ellenzéke volt (beleértve a szociáldemokrata pártot is), amely a kormányt gyakran keményen bírálta. Másrészt: a magyarok nem támogatták a németek támadását Lengyelország ellen, és menedékjogot szolgáltattak a lengyel katonáknak, akik a térségükbe sodródtak. Az oroszokkal és az USA-val folyatott háborúba Hitlernek kellett belekényszerítenie őket. 1943-tól, amikor már világos volt, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, először a nyugati szövetségesekkel tárgyaltak, majd az oroszokkal is, a front másik oldalára való „átugrásról”. Végül Horthy fegyverszünetet kötött az oroszokkal (amiért Hitler letaszíttatta, és egy valódi fasisztával, Szálasival helyettesítette). A politikai koncepció, ami e mögött állt, nem volt sem realisztikus, sem túl tisztességes: először német segítséggel visszakapni a lehető legtöbbet abból, amit Magyarország Trianon után elveszített, majd Hitlert faképnél hagyni. De mindezt nehéz lenne odaadásnak nevezni.

Ezzel egy lényeges dologhoz jutottunk. Nekünk, cseheknek, van egy olyan csúf szokásunk, hogy fintorgunk azokat szemlélve, akik a bolsevik Oroszország belső kolóniáiban (a Baltikumban, Ukrajnában), két malomkő, Hitler és Sztálin közé ékelődve, a nemzeteik szabadságáért küzdöttek, és eközben problematikusan döntöttek és cselekedtek. Nézzük meg a mi nemzeti szentünket, dr. Eduar Benešt. Először kitakarította a terepet 1938-ban. Akkori döntése pragmatikus volt, Csehszlovákiát cserbenhagyták szövetségesei (de a harciasság mintapéldájának nehezen tekinthetnénk ezt). Másodszor pedig – megbocsájthatatlanul – 1948 februárjában, amikor minimálisan az lett volna a kötelessége, hogy lemondjon. És ezen a ponton egyet értek Klaus-szal legalább abban, hogy nem állítható Bandera mellé. Állíthatjuk Emil Hácha mellé 1939-ben, Alexander Dubček mellé 1968-69-ben, és Horthy Miklós mellé, aki 1944 márciusában visszamenőlegesen jóváhagyta hazája Hitler általi megszállását, és ezzel barátait és szövetségeseit átadta a Gestaponak, a magyar zsidóságot pedig a holokausztnak. Az, ami történt, megtörtént volna akkor is, ha mindannyian nemet mondanak – de nélkülük történt volna meg.

Nézzünk tehát mindannyian józanul és kritikusan újkori nemzeti hőseinkre. Bibó István, magyar filozófus valamikor találóan jegyezte le: "Az igazi demokrácia és az igazi megbékélés akkor kezdődik majd ezek között a népek között, amikor először jut majd kifejezésre közöttünk a közös elaljasodásra való közös rádöbbenés."

Lidové noviny 2. února 2010
Gál Attila fordítása