Az arcátlanság diadala

A hétfői Lidové Novinyba írtam egy olvasói levelet Kaczyńsky elnök azon nyilatkozatával kapcsolatban, amit az „Olzántúl“ müncheni egyezményt követő lengyel elfoglalásáról tett. Petr Zídek ezt az írásomat kiindulópontként használta fel a „történelmi bocsánatkérés“ meddőségét illető fejtegetésében (nem volt elég következetes, így egyelőre nem a bocsánatkérés általános hiábavalóságáról beszél). Közben Dušan Třeštíkből indul ki. Állítólag ma mindenki mindenkitől mindenért elnézést kér, ha nincs is rá semmilyen reálpolitikai oka. A bocsánatkérők a jelenlegi nemzeti és másmilyen közösségek, önmeghatározási alap a történelmi bűnösség, az eredmény a bűnösök közössége. A közösséget már nem a dicsőséges győzelmek, hanem a szégyenletes bűnök fogják össze.

Ez egy bizonyosfajta, perspektíva okozta deformáció. Persze, a közönségesek közössége attól tart, hogy amennyiben elkezd bocsánatot kérni, vége van. Nem tudják elképzelni, hogy amazok nem ugyanannyira közönségesek, mint ők. Nem feltételezik, hogy esetleg megbocsáthatnának nekik, vagy hogy esetleg amazok elgondolkodnának afelől, hogy ők nem követtek-e el hibákat. Ebben a könnyes völgyben mindenki vétkezik, ebben nem különbözünk. Csak abban különbözünk, hogy csak némelyek képesek ezt elismerni. Ezen kívül mindenki sok jót is tesz, és ez a jó a vétkek beismerése által nem töröltetik, ellenkezőleg, felerősödik.

Meg kell azonban engednünk, hogy a bocsánatkérés inflációja körüli beszédben lehet valami. Itt nálunk Nyugaton a ma embere elvesztette azon érzékét, hogy átérezze, fölösleges az emberevőktől bocsánatot kérni azért, hogy az ember nem vegetáriánus. Ezt a fajta bocsánatkérést (a katolikus egyház nevében) a jelenlegi pápa elődje vezette be. Ugyanis az emberevő azt feltételezi, hogy a bocsánatkérést újabb és újabb fogja követni (nem elég! tégy hozzá még!), esetleg újabb és újabb anyagi kiegyenlítés. Hogy az emberevéssel fel kéne hagyniuk, eszükbe sem jut. Aztán itt van a történelmi távlat jelentősége: abban az esetben, hogyha valakitől elloptam százezret, világos dolog, hogy ki kell fejeznem sajnálatomat, és visszaadni az ellopottakat. Ha nagyapa tette, az családi szégyen, a bocsánatkérés helyénvaló, de ezen kívül csak „a sérelem bizonyos következményeinek orvoslása” várható el, amelynek a tere nagyon korlátozott. Ha egy távoli ős tette a tizenötödik században, az érdektelen. Per analogiam - más az, ha szudétanémetek kiüldözéséről, vagy az első világháborút követő lengyelekkel szembeni cseh viselkedésről beszélünk, és más az, amikor a Csehországban szerzett svéd hadizsákmányról, vagy a Lichtenštejnek bűnrészességéről a cseh területek rekatolizálásában a 17. században. Ezt figyelmen kívül hagyni švejkeskedés.

Továbbá: állítólag a bocsánatkérésnek „reálpolitikai oka“ kell, hogy legyen. Azaz a közönségesek logikája szerint vagy jövedelmeznie kell, vagy pedig az kell hozzá, hogy amennyiben nem kérünk elnézést, minket fenyegethet egy kiadós dorgálás. Azt gondolom, hogy a bocsánatkérés, vagy pontosabban a nyilvános megnevezése annak, hol hibáztunk és vétkeztünk, más értelemben is pragmatikus dolog. A dolgok valódi néven való nevezése megteremti annak a feltételeit, hogy már ne kelljen megismételnünk. A meg nem nevezett, be nem vallott bűnök tartós feszültséget okoznak az emberek és nemzetek között. Így sok lengyel és cseh látensen gyűlöli a németeket, és sok szlovák a magyarokat. A mi régiónk a politikusok ellenségeskedésének köszönhetően vált fokozatosan Hitler és Sztálin martalékává. A vétkek megnevezése megteremti a politikai stabilitás alapfeltételét, és meggátolja a külső jóakarókat, hogy a mi dolgainkba ártsák nyughatatlan kezüket. Az EU a közép-európai politikának ezen dimenziójával szemben vajmi kevés megértést mutat, ezért magunknak kellene segítenünk magunkon, a saját érdekünkben.

Mi játszódott le ebből a szempontból a múlt hét előtt Lengyelországban? Putyin elnök, elterelendő a figyelmet a Molotov - Ribbentrop egyezményről, arra mutatott rá, hogy abban az időben sokan mások is hasonlóan viselkedtek. A közönségesek közösségében ezen logika alapján az embernek legitim joga van úgy viselkedni, mint egy közönségesnek. Kaczyński elnök kijelentette, hogy az „Olzántúl“ 1938 őszén történt elfoglalásával kapcsolatban tudatában van a lengyel hibának. Nem kért bocsánatot, csak nevén nevezte a dolgot. Pragmatikusan viselkedett, egyrészt kifogta Putyin demagógiájának vitorlájából a szelet, másrészt megteremtette a feltételeit annak, hogy a csehek is mérlegelni kezdjék, vajon korábbi Lengyelországgal szembeni ténykedésükkel nem sértették-e meg a korrektség elveit, ami a politikában sem kifizetődő. Így születik meg a feltétele annak, ami régiónkat egységesebbé és védekező-képesebbé teheti: a „közös elaljasodásra való közös rádobbenés”, mint azt valaki valamikor ilyen szépen megírta.

A tisztesség elvei egyaránt vonatkoznak az egyénre és a nemzetekre. A tisztesség kifizetődő. Pragmatikus. Ellenkezőleg, a közönségességért a történelemben fizetni kell. Sajnos, a történelem dühödt ökle nem magukra a közönségesekre sújt le, hanem utódaikra, akik jelentős mértékben ártatlanok a dologban.

A cikk rövidebb változata a Lidové noviny 2009. szeptember 12-i számában jelent meg.
Gál Attila fordítása