A hamis és üres Bém

Pavel Bém, Prága főpolgármestere, egyben a Polgári Demokrata Párt (ODS) első alelnöke a múlt héten két terjedelmes interjút adott – az egyiket a Mladá fronta Dnes-nek, a másikat a Lidové noviny-nek. A körülmények szeszélye folytán mindkettő egy napon jelent meg. Nyilvánvalóan a kongresszus előtti offenzíva nyitánya gyanánt, Bém úr ugyanis a pártelnöki posztra törekszik. De jó is, hogy így esett, némi erőfeszítéssel a jelölt személyes profilját, programját, jövőbeni elképzeléseit meg lehet rajzolni a beszélgetések alapján.

I.

Először is a múlt és a mostani helyzet bírálatát olvashatjuk: az ODS-ben Bém úr szerint „kicsiny a szándék és a képesség annak megértésére, hogy mi is történt valójában (a választásokon bd)”. Cseh nyelvre fordítva mindez annyit tesz, hogy főleg Mirek Topolánek nem akar ezzel a kérdéssel foglalkozni. Konkrétan mivel is? Azzal, hogy „a választás tulajdonképpen népszavazás volt arról, hogy a kormány meg tudja-e lépéseit magyarázni, illetve népszavazás volt magáról Mirek Topolánekről is. Bém úr csupán harmadikként megismétli azt, amit korábban már hallottunk Paroubektől, illetve később Klaustól; e nyilvánvaló tényre az interjúkészítő Viliam Buchert is fölhívta figyelmét.

Helytállóak ugyanakkor azok a „félelmek, melyek szerint a Topolánek vezetése alatt álló párt elkezd az ODS fundamentuma ellenében fejlődni“. Topolánek elhatárolódik fölszámolja „a régi ODS Klaus-i alapjaitól “. A párt vezetése alatt a politikai közép felé mozdult, ez állítólag lehet pragmatikus és eredményes lépés egy konkrét választáson, ám hosszútávon a párt elveszíti politikai és eszmei fundamentumát. A kormány, egyben az ODS feje csak a jelenlegi status quo-t ajánlja, ez a modell az ODS számára végzetes. A bírálat tehát így hangzik: a párt hűtlen lett elveihez. Egy politikai párt azonban nem élhet csupán egykor dicső múltjából, időről időre meg kell újulnia, múltjához kritikusan kell hozzáállnia. Bém úr az ODS elnökét tehát azért bírálja, mert az nem eléggé fundamentalista. Ezzel voltaképpen akaratlan elismeri.

Topolánek tévedései Pavel Bém szerint taktikai hibák is egyben. Például a vizitdíjat csak az egészségügyi reform legvégén kellett volna bevezetni (ugyanezt mondta Václav Klaus is). Mondjuk a probléma csupán az, hogy a páciens szempontjából a díj jótékony hatása (mint azt magam is átéltem) egész meggyőző. Az orvosi várótermekben jóval kevesebb a szimuláns, a hipochonder, illetve azok száma, akik csak a társaság kedvéért járnak a rendelésre. Az egészségügyi ellátás már nem csábít annyira a visszaélésre. Ez természetesen sok embernek nem tetszik. Azt mondja továbbá Bém úr: „tíz nappal a választások előtt alapvető hibát követtünk el, mikor üveggyári munkások ezreit bocsátottuk el.“ Kétségeket ébreszt, voltaképpen mennyire veszi komolyan Bém a „Klaus-i alapokat”. Ezeket az alkalmazottakat magáncég küldte el, bármilyen állami beavatkozás egyrészt a hithű klausiánusok szavával „szociális mérnökség“ lenne, másrészt aligha volna elkerülhető kampány alatti populizmus vádja evvel kapcsolatban. Az állam, illetve önkormányzat legföljebb szociális támogatást adhat a rászorulóknak, ez tudomásom szerint meg is történt. Vagy nézzük a következő kritikát: az ingatag koalíció ellenére az elnök „konfrontációba kerül frakcióbeli ellenfeleivel, emiatt elveszíti támogatásukat”. Pedig azok már korábban elhagyták, mikor Vlastimil Tlustý együttműködésben a Nova TV-vel és Mladá fronta Dnes nevű lappal úgy döntött, hogy provokálni fogja pártját. Topolánek aligha tolerálhat bármi hasonlót, hiszen a támadás ellene is irányult.

Bém úr persze foglalkoznia azzal a váddal, hogy a párt első elnökhelyetteseként a kudarcért, melyet Topoláneknek fölró, maga is felelős. Egyértelműen elismeri ugyan közös felelősségüket, de mindenkit tudtára adja, hogy nem ő felel a Topolánek irányította kormány tevékenységéért. Ő maga számos dologban nem értett egyet (például a pénzügy- illetve környezetvédelmi miniszter személyével), ám a végrehajtó bizottság döntésekor lojálisan ő is beállt a sorba, kifogásairól már csupán akkor beszélt, mikor a választási kudarcot követően „kidőlt a bili”. (Valójában már a választások előtt különféle ultimátumot adott Topoláneknek). Vagyis, összefoglalva és aláhúzva: nem tagadom saját felelősségem, de azért semmiről nem tehetek.

Topoláneknek címezve Bém azt mondja: „Hiszen nem lehet a diktátumok, parancsok erőfitogtatás világában élni, az ellenfél nem ellenség. A párton belüli ellenzékkel szembeni zéró-tolerancia abszolút nonszensz! A személyes ellenségeskedésnek ott helye nincs.“ Vagyis előadja, hogy ő milyen derék ember, utóbb bátorító lépéseket tesz az „ellenzék” felé (noha normális pártból Tlustý képviselő urat akciója pillanatában kipenderítenék). Topolánekkel szemben jól kigondolt taktikával lép föl: először – még a választások előtt – ravaszul csapdába csalja, jogosan gondolva, hogy valamilyen hirtelen kitörő és méltatlan reakciót provokál ki a kormányfőből, mire ő szenteskedve előadja békeszeretetét. Nem túlságosan tisztességes viselkedés.

II.

És most: hogy fog kinézni „a párt politikai és eszmei fundamentuma“ Bém előadásában? Az alapvető dolog a „visszatérés a kék gyökerekhez”. „Ha a pártban nem teremtjük meg a jövőbeli változások alapjait, a szocialista baloldal számára óriási teret hagyunk kormányzásukra, utópikus téziseik megvalósítására.“. Itt egy pillanatra álljunk meg. Ez az elképzelés alapvetően a „kapitalista jobboldal“ és a „szocialista baloldal“ közötti osztályharcként képzeli el a politikát, amit nálunk a „jobb-„ és „baloldal” egyaránt vall a vörös önkényuralom eszmei örökségeként. Egymás ellen harcolnak „piacpárti KISZ-esek“ a tőrőlmetszett moszkvai komszomolistákkal, az egyik pontosan tudja micsoda firma a másik, sajnos többnyire magukról viszont nem tudják ugyanezt. A civilizált nyugati demokráciákban a polgári jobb és a szocialista bal között nem osztályharc zajlik, hanem többé-kevésbé korrekt politikai verseny. Egyszersmind örök vita a szabad kezdeményezés és a szolidaritás, a szabadság és a szabályozás között. A politikai élet ilyen berendezése bizonyára nem tökéletes, ám jobbat eddig még nem találtak ki. Egyszersmind – jóllehet a szabad kezdeményezés és a szabadság híve vagyok – nem tudom nem látni, hogy ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének, hogy a szolidaritás és reguláció bizonyos körülmények között létjogosult, hiszen korrigálja a korlátozás nélküli szabad kezdeményezés és szabadság híveit. Amennyiben a társadalom Klaus-i modelljét meg lehetne valósítani, a jobboldal végleges győzelmet aratna a bal fölött. Aztán eljőne a politikai paradicsom kora, attól tartok azonban, hogy a politikai párt rendszerünket aztán két pszeudo-jobboldali tömörülés alkotná, azokkal a bohócokkal az élen, akik a nyilvánosság előtt egymást fejéhez Friedrich von Hayek és Milton Friedman műveit vagdossák, suba alatt azonban megosztanák a kosztot és kvártélyt, egyfajta örök Ellenzéki Szerződéssel szövetséget alkotva. Ez a vízió már önmagában nem túl vonzó.

Bém a párt kampányban elhangzott ígéreteihez tér vissza: „egykulcsos adót ígértünk, az embereknek több pénzt (!), egészségügyi és nyugdíjreformról beszéltünk, hogy karcsúsítjuk a közigazgatást és csökkentjük a minisztériumok számát.“ Ez nem sikerült. Ezt követi a dicsőítő ária az ODS Hrandzsinban lakozó gurujának címére, egyelőre ez alkotja Bém programalkotó erejének alapvető részét: „számomra Klaus a bársonyos forradalom utáni időszak kulcsfigurája, olyan férfi, akinek tudása, intellektusa, karizmája és politikai tehetsége minket a bolsevik marazmusból a demokratikus kapitalizmusba átlendített. Létrehozta a szocialista baloldal alternatíváját, olyan pártot alkotva, melynek köpönyegéből bujtunk elő valamennyien. Ennek köszönhetően lett belőlem prágai főpolgármester, Mirek Topolánekből pedig kormányfő.“ Bém úr pontatlan, Topolánek annak köszönhetően lett miniszterelnök, hogy korábban Klaus szándéka ellenére pártelnökké választották. Ahhoz, hogy egy demokratikus párt fejlődőképes legyen, az is hozzátartozik, hogy az utódok elődjeikkel szemben valamelyest kritikusak legyenek, megkülönböztessék érdemeik hibáiktól, viszont tanuljanak mindkettőből. Topolánek legalább erre törekedett, Bém Klaushoz fűződő viszonyában azonban nyoma sincs a fentieknek, csupán tudatosan használja a tiszteletbeli elnök párton belüli népszerűségét: Klaus „az ODS alapértékeit tükrözi vissza ránk. Bizonyos mértékig eszmei tanítómesterem“. Klaus személyi kultusza szemmel láthatóan Bém-féle ODS programalapja. Normális még egyáltalán ez a párt?

III.

És most arról van szó, mit lehet ilyen alapokra építeni, vagyis milyennek kellene a párt politikai stratégiájának. Mindenek előtt állítólag vissza kellene térni a „kék lehetőséghez”, a gond csupán az, hogy a mostani kormánykoalíció erre nem képes (hasonlóan ahhoz, amikor Bém 2006 és 2007 fordulóján úgy vélte, hogy ő maga alapjában az előrehozott választások mellett van, csupán ez sajnos nem lehetséges). A mai helyzet, mint mondani szokás, átláthatatlan: „vagy megpróbáljuk a jelenlegi hármaskoalíciót fönntartani, a reform-szellem föladása árán. Vagy az előrehozott választások mellett kell döntenünk. Más forgatókönyv nem létezik… Az előrehozott választásokat rossz megoldásnak tartom.“ (no igen, hiszen az ODS csúnya vereséget szenvedne, bd). „Azt gondolni azonban, hogy az ellenzékből átcsábított képviselőkre alapozó kormány bármilyen dramatikus reformlépést tenne, mindig is illúzió volt. Az ilyen kormány rossz képződmény, óriási rizikó.“ Arany szavak. Csakhogy Bém úr ebből arra következtet, hogy: „Jelenleg a hármaskoalíciónak nincsen komoly alternatívája. Ezért szeretném, hogy Topolánek miniszterelnök maradjon.“ (persze, hiszen másképpen a kormány megbukna, s ki tudja a következő kormányról döntő bizalmi szavazás hogyan végződne, bd). Foglaljuk össze a furcsa gondolatmenetet: vissza kell térni a kék lehetőséghez, csakhogy erre nincsen esély. Az előrehozott választás rossz megoldás. Az ellenzék soraiból átállt képviselőkre alapozó kormányzás rossz, az ilyen kormány tehetetlen. Ebből következően, Topolánek kell maradnia továbbra is a kormányfőnek. Van ugyan helyes út, az azonban reális nem lévén, csupán a rosszat tudjuk választani.

Bém úr tehát a 2010-es választásokra készül. Addig Topolánek, amennyiben Bém koncepciójának megfelelően viselkedik, teljesen kiírja magát a történetből. Bém úr aztán összes energiáját adhatja a készülő műbe. Azzal a csapattal akar dolgozni, amelynek pillérei Petr Bendl és Evžen Tošenovský lesznek. Topolánek kabintejét azonban gyökeresen át kell alakítani. Ebbe Topoláneknek nem sok beleszólása lesz, csak az tűnik biztosnak, hogy Tomáš Julínek egészségügyi- és Ivan Langer belügyminisztereknek mennie kell. Ha Topolánek szépen csöndben marad és Bém elképzeléseinek megfelelően politikailag ellehetetleníti magát, nem kizárt, hogy jutalmul például egy brüsszeli biztosi poszthoz jut. Ha ugyan ODS képes egyáltalán bármi hasonlót garantálni.

Bém úr tervének csupán két hibája van. Topolánek a fentiekben aligha lesz partner. A hülyeség csúcsa lenne, ha közreműködne e számára lassú, fájdalmas és fokozatos politikai harakiriben. Másodszor, az a hozzáállás, amikor Topolánek ellehetetlenül az erőtlen és meggyalázott kormány élén, Bém uralkodni fog a pártban és hangsúlyozni, hogy mindenről a miniszterelnök tehet, nevetséges és nehezen hihető. A választók azért nem akkora barmok, hogy valami hasonlót bevegyenek. Vagyis Pavel Bém vezetése alatt az ODS tovább rohanna következő és ezúttal végzetes fiaskója irányába.

Arról, hogy megvalósul ez a forgatókönyv, a közelgő pártkongresszus dönt majd.

Kövér Gábor fordítása