Hisztéria Kundera körül

A Respekt című folyóirat 42. számában terjedelmes cikket közölt Martin Dvoráček cseh emigráns esetéről, akit illegális hazatérése után az ötvenes években 22 év börtönre ítéltek. Letartóztatásában szerepét játszott följelentésével Milan Kundera író is. Az írás Kundera hím- és nőnemű hívei fölháborodott reakciójának hullámát váltotta ki. Egy valamiben azonos volt mindegyik érvelése: az ilyen információkat nem szabad nyilvánosságra hozni, hiszen hamisak. Márpedig bármilyen információ nyilvánosságra hozatalának éppen az volna az értelme, egyebek mellett, hogy megállapítsák, igaz-e vagy sem. Az eddig megszólaltak reakciói alapján azonban úgy tűnik, hogy nem ez a lényeg.

1. Ad fakta

Respekt-beli írás kiindulópontja a kommunista rendörség egy tagjának Dvoráček letartóztatásának napján született följegyzése. Nincs okom arra, hogy ne tartsam autentikusnak a dokumentumot. Leírja, hogy aznap megjelent a rendȍrség 6. kerületi részlegén Milan Kundera, aki „előadta, hogy ugyanazon a kollégiumban lakik Iva Militká hallgatóval, aki szintén ebben a diákszállóbeli Dlasek nevű diáktársának elmondta, hogy aznap találkozott a prágai Klárovban egy bizonyos Miroslav Dvoráček nevű ismerősével. Amaz állítólag átadott megőrzésre egy bőröndöt azzal, hogy ezért 1950. március 14-én délelőtt majd visszamegy“.

Egy ilyen bejelentés alapján (valaki találkozott egy ismerősével, akinél otthagyta a bőröndjét) még egy kommunista állam rendőrsége sem kezd semmiféle nyomozásba és senki nem is tesz ilyen bejelentést. Kunderának legalábbis jeleznie kellett a rendőrségen, hogy mi a gyanúja, azt mire alapozza, illetve a rendőrségnek magának is nyilván volt egyéb információja is. A jelentésben továbbá ez áll: „Militká kijelentése szerint Dvořáček katonaszökevény volt, tavaly tavasztól valószínűleg Németországban tartózkodott, ahová illegálisan távozott.“ A nyomra vezető, lényeges információt közlő személy a rendőrségi akta szerint Militká asszony volt (nem saját kezdeményezésére, ami nem lényegtelen). Csakhogy vele a „munkatársak” már Kundera után beszéltek. Ezért nincs ok kételkedni Zdeněk Pešat irodalomtörténész szavaiban: Militká asszony barátja, Miroslav Dlask neki, a Károly Egyetem Bölcsészkara pártbizottság akkori tagjának azt közölte, hogy Dvořáčeket föladta az állambiztonságnak. Ez magyarázatául szolgál arra, amit Kundera védelmezői hajtogatnak: vagyis, hogy Militka asszonyt miért nem csukták le – Dlask úr (későbbi férje) följelentésével kimentette a bajból.

A felelősség tehát, úgy tűnik, három ember között oszlik meg, ezek: Kundera, Militká és Dlask. Ne hallgathatom el persze, hogy Dvoráček szerepe sem egyértelmű a történetben. Nem csupán azért, mert (mint azt a szakemberek vélik) Militkával kapcsolatba lépése a konspiráció alapvető szabályainak megsértése: ráadásul valójában berángatta a lányt egy veszélyes akcióba, annak tudta és előzetes belegyezése nélkül. Bizonyos, megesnek ilyesféle dolgok, de az ilyesmi attól még nem korrekt szerintem.

2. Uhde megvédi Kunderát

A fentieket előre kellett bocsátanom, mielőtt rátérnék e cikk tulajdonképpeni témájára, vagyis az Országgyűlés egykori elnökével, Milan Uhdéval meg jelent beszélgetésre a szombati Lidové novinyban, az interjút Renata Kalenská készítette. Uhde a hatvanas években a nevezetes brünni Host do domu folyóirat szerkesztője volt, Milan Kunderát azonban már korábban személyesen ismerte. A beszélgetésből világossá válik, hogy nagyon szerette és szereti Kunderát, ezért kívánja megvédeni. Ezt azonban némiképp szerencsétlen és bizonyos szempontból nagyon jellegzetes módon teszi.

Uhde úr cáfolja hogy Kundera áruló lett volna. A Respekt cikke ugyan ilyesmit nem állít, az „áruló” kifejezés a német Die Weltben jelent meg. (Mint ahogy senki nem vádolta besúgással Kunderát, vagy hogy az állambiztonság – StB – ügynöke lett volna). Az viszont a gyanú, hogy egy konkrét esetben valakit föladott, pontosabban abban közreműködött. Az sem igaz, ellentétben Uhde írásával, hogy a följelentés lényege az lett volna, hogy a följelentett a „szocializmus ellensége” lett volna. Ezeknek a lúlzásoknak az ismételgetésével Kundera védője nagyon leegyszerűsíti a saját szerepét.

Uhde a beszélgetésben továbbá arról is beszél, hogy abban a korban, vagyis 1950 márciusában a kommunisták még nem mutatták ki foguk fehérjét. Ez nem igaz: Heliodor Píkát már 1949 júniusában kivégezték, a kommunisták pedig foguk fehérjét az 1948 februári puccsot követően kimutatták.

Az sem hangzik túl meggyőzően, hogy Kundera akkoriban „vallott meggyőződésével összhangban cselekedett”. „Manapság könnyű ítélkezni! Mert már tudjuk, hogy a kommunizmus szörnyű volt! De mi van azokkal az emberekkel, akik ezt akkor nem tudták? … Van-e jogom mai szempontok alapján megítélni az 1950-ben történteket?“ Elöljáróban erről azt kell mondani, hogy a nyilvánosságra hozatal értelme nem az, hogy Kundera fölött ítélkezzünk, hanem hogy jobban megismerjük a szörnyű múltat. Az, hogy olyan cselekedetrȍl van szó, amelyiket mindenki elítelne, sajnos nem lehet az eseménytȍl sétválasztani. Senki nem „elveiért” ítéli el Kunderát, egy konkrét cselekedetről beszélünk (egyébiránt meggyőződésem, hogy a följelentést elsősorban nem a meggyőződés, hanem a félelem motiválta, nem érthetetlen módon). Amennyiben azonban a „kommunizmus” (vagyis az orosz kommunista rendszer) gonoszságáról van szó, nos, az már kezdetektől fogva elvetemült volt. Volt, aki ezt tudta a kezdetektől fogva, mások fájdalmas módon jöttek ér rá az évek múlásával. Az orosz bevonulás után pedig már mindenki tudta, de e későn született belátás már nem sokat számított). Az általuk vallott értékek szellemében cselekedtek a nácik is, ez a védekezés tehát semmit sem ért (próbálják csak a fenti Uhde-idézetekben a „kommunizmus“ szót a „nácizmus“szóval helyettesíteni – ki is derül, hogyan ítéljük meg magunkat, ám mily szigorúak vagyunk másokkal, többek között a németekkel szemben). Ha a múltat nem lehet mai szempontból megítélni (ez a szudétanémetek kiűzésének védelmezőinek kedvenc érve), az nem jelent mást, mint a történelemtudományt is fölöslegesnek tartani, hiszen az mindig is a múlt fölött ítélkezik.

Milan Uhde szándékai egyértelműek: azon kívül, hogy Kunderához barátság fűzi, úgy viselkedik, mintha őt is megtámadták volna. Valaha írt pár versecskét, melyek miatt ma is szégyelli magát, ezt mondja: „szociálisan elszigetelt, szörnyen korlátolt voltam ugyan, de nem gazember “. A baj csak az, hogy az emberek nem abban különböznek egymástól, hogy egyesek hülyeséget és gyakran gonoszságot tesznek, mások pedig nem, hanem csupán abban, hogy egyesek képesek beismerni tévelygéseiket es ségyenkezni saját maguk elȍtt, mások pedig nem. Ha a följelentésrȍl szóló dokumentum igaz, Kundera úrnak természetesen igen nehéz: alapvető különbség ugyanis pár pocsék verset írni (vagy hülyeségből 1948 előtt a kommunistáknak agitálni) vagy valakit tizennégy évre a bolsevikok börtönébe juttatni.

Végül Uhde úr annak a gyanújának ad hangot, hogy a „Kundera elleni támadás“ mögött meg nem nevezett, Kunderát ki nem állható cseh írók állnak. Ez kissé paranoid, ráadásul gyakorlatilag ugyanezzel támadták a Királyhegyi Kéziratok eredetiségének hívei tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben azokat, akik ebben kételkedtek. A kellemetlen információt nem lehet egyszerűen semmissé tenni azzal, hogy rámutatunk azok gonosz szándékaira, akik ezt közlik – ez se nem tárgyilagos, se nem tisztességes.

Főképp azért foglalkoztam ilyen részletesen Milan Uhde Lidové noviny-ben megjelent szavaival, mert gyönyörűen illusztrálja, mennyire nehezen birkózik meg néhány egykor meggyőződéses kommunista múltjával, érvelésük mennyire hasonló: őszintén gondoltuk, tévedtünk, de nem vagyunk gazemberek. A múltra nem szabad mai szemmel tekinteni (akkor voltaképpen milyennel is kellene?). Bírálóink pedig alantas szándékkal támadnak ránk.

A védelemnek valamelyest alcsó módjáról van szó.

Kövér Gábor fordítása
2008. október 19.