Meglehetősen borús kilátások

Nagyon úgy fest, hogy a tizenhét éves európai békeidill a végéhez közeledik. Legalábbis ami a Nyugat és Oroszország közötti kapcsolatokat illeti. Ez Csehországot közelről érinti. Az iszlám terrorizmus bennünket csak közvetve fenyeget: mit árthatnak nekünk, csak ha jelentősen meggyöngítik a Nyugatot, azzal a mi pozíciónk is meggyengül. Legnagyobb problémánk most és a jövőben, kiváltképp a Nyugat elerőtlenedésével, az orosz fenyegetés.

Az utóbbi hetek eseményei alapján nyilvánvaló, hogy Oroszország visszatér hagyományos, az egykori Szovjetunió posztsztálini korszakára jellemző politikához. Egyrészt durván nyomást gyakorol tárgyalópartnereire, másrészt népszerű és megvalósíthatatlan kezdeményezésekkel áll elő, hogy összezavarja a nyugati közvéleményt s megnehezítse az ottani politikusok dolgát a döntéshozatalban. A cseh és lengyel rakétavédelmi rendszerhez való orosz hozzáállás klasszikus példa erre – dühödten tiltakoztak, a különféle fegyverzetcsökkentési szerződések fölmondásával való fenyegetőztek, illetve a rakéták Európára irányítását, burkoltan a rakétabázis megsemmisítését helyezték kilátásba. Ezt követően a G8-n, amely magára szegezte a világ figyelmét, tüntető „béke-kezdeményezés“ következett (azt javasolták, hogy közösen építsenek rakéta-elhárítót Azerbajdzsánban). Aztán csúcstalálkozó után, előálltak igazi céljukkal: azonnal szüntessenek be mindennemű tárgyalást Lengyel- és Csehországgal a bázisokról, tekintettel a leendő amerikai-orosz együttműködésre.

Kedvező időszak ez az orosz offenzívához: A Nyugat a vad iszlám (és latin-amerikai) emancipációs mozgalmakkal küszködik. Éppen mikor kontinensünkön és az Egyesült Államokban fölemelkedőben a pacifizmus hatalmas, az 1937-38-as évek Európájában tapasztaltakat messze meghaladó hulláma. Megsérültek a transzantlanti kapcsolatok, európai államok közötti szolidaritás csökken. Az oroszok érzik partnereik gyöngeségét, megpróbálják kihasználni azt.

Céljuk az, hogy elsősorban azon területeken erősítsék befolyásuk, melyeket a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején elveszítettek. A gyönge láncszemeket keresik – kettő ebből az első pillantásra nyilvánvaló.

Az első csoportot is a hatalmas oroszajkú kisebbséggel bíró kis balti államok alkotják: az ottani oroszok nagy része védelmezőként tekint az oroszországi föderációra, és az egykori birodalom után vágyakozik.

A második számú célpont Csehország és Szlovákia, két különleges stratégiai fontosságú ország, ahol Oroszországnak a kedvező körülményeknek köszönhetően (nyelvi közelség, a „szláv” rokonszenv maradványai, vagy legalább nem kellő mértékű félelem az egykori gyarmatbirodalom fővárosától) sikerült talpukat megvetni. Mindkét országban erős és jól szervezett tábora van az oroszbarát erőknek. Szlovákiában már hatalmon vannak, a Cseh Köztársaságban a helyzet különösen ingatag: a kormány gyönge, az ellenzéket az orosz befolyás növekedése legjobb esetben nem zavarná, a köztársasági elnök teljesen beszámíthatatlan, hozzáállását bajosan lehetne másképp értékelni, mint a politikai szenilitás megnyilvánulása. Szlovákia önmagában viszont az oroszok számára nem érdekes, értelme csupán az „Európába vezető cseh-szlovák hídnak” van.

Ahhoz, hogy a cseh-szlovák korridort illető orosz tervek sikeresek legyenek, kell még valami. Ukrajna. A „narancsos forradalom“ vezetőinek alkalmatlansága és a belső széthúzás miatt csődöt mondott. Győzelmét, úgy tűnik, sikerült, teljesen elherdálni. Juscsenko bukása mégis valami hasonlót jelentene a csehek számára, mint a háború előtti Csehszlovákiának jelzett az osztrák Anschluss 1938 tavaszán.

A fenti helyzettel kell valahogy szembenézni politikailag. Nehéz, kérdés, hogy vajon nem késő-e már voltaképpen. Ha rossz vége lesz, persze nem Hitler vagy Brezsnyev tér vissza. Legalábbis kezdetben biztosan nem. De újra bebizonyosodik a régi igazság: azon, aki nem képes legalább egy kicsit segíteni magán, nem segíthet senki. Érvényes volt ez a múlt század hetvenes éveiben Dél-Vietnamra ugyanúgy, mint a Cseh Köztársaságra Anno 2007.

2007. június 10.
Kövér Gábor fordítása