Posztkommunista politika

Jiří Paroubek a napokban a leköszönő brit miniszterelnök, Tony Blair személyiségéről beszélt: „Tony Blair, ha jól tudom, soha nem sértett meg durva módon újságírót… ha a közvéleménnyel történő kapcsolattartást illetően kellene politikai példaképet megneveznem, akkor éppen ő lenne az.“ Nem mulasztotta el persze, hogy politikai riválisáról megjegyezze: „Topoláneken persze az sem segítene, ha Blairrel százszor is találkozna.”

Az igaz, hogy Topolánek korántsem viselkedik az újságírókkal a legtökéletesebben. Mit mondhatunk azonban Paroubekről? Ki is beszélt tavaly a választások előtt „gyűlölködő légkörről”, amelynek állítólag ki vannak téve „a legkülönfélébb patológiás egyének… és a gyakorlatban azok számára végzik a piszkos munkát, akik megfizetik őket… elsősorban a Mladá fronta Dnesre és a Lidové noviny-re gondolok, konkrétan Mandler, Šafr és Komárek urakra, de néhány további publicistára is“? További példákat is tudnék idézni.

Elsősorban nem az nyugtalanít, hogy Paroubek úr nem tudja mit is beszél, hanem az az elvakult vágya, hogy politikai ellenfeleit egyszerre láttassa idiótának és gazembernek (Topolánek akár százszor is megpróbálhatná…). Hogy ne maradjunk ennél az egy példánál, mikor a nemrégiben tartott přerovi szenátusi pótválasztás második körében a Polgári Demokrata Párt (ODS) a szociáldemokrata jelölt támogatására szólított föl (a konzervatív jelölt az első fordulóban kiesett), a szociáldemokrata párt (ČSSD) elnöke azt fennhéjázva „kontraproduktívnak” minősítette. Topoláneket kétségbeesett és egyidejűleg tönkrement egzisztenciaként állítja be.

Az bizonyos, hogy az „amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten” közmondás teljesen idevaló; az ODS nem viselkedett Špidla és Gross korábbi szociáldemokrata miniszterelnökökkel másképpen. Csakhogy Paroubek ebben viszont túlszárnyalja őket, ráadásul, ha valaki nem viselkedik megfelelően, még nem ok arra, hogy a másik utánozza - vagy éppen túltegyen rajta.

Már gyerekkoromban sem értettem, sőt visszataszító volt számomra a kommunista politikának az a vonása, hogy a politikai ellenfeleiket mindenáron kizárólag alantas hátsógondolatoktól vezérlet gonosztevőknek kellett beállítaniuk. Amikor azok valami rendeset tettek, akkor arra mindig „rá voltak kényszerítve”. A nagyvonalúság és lovagiasság a keleti típusú társadalmakban nem tudott kifejlődni.

Az ilyen fölfogású politika szerencsétlen módon máig hat, a társadalomban elviselhetetlen légkört okoz. A politika immár nem a vita, párbeszéd, meggyőzés során kialakuló megegyezés színtere, hanem csatatér, ahol egymással szemben két ellenséges tábor áll életre-halálra: a másikat nem meggyőzni, hanem megsemmisíteni kell. Egyszerre hidegháború és szüntelen választási kampány, amelyben az értelmes politika számára nincsen hely (vagyis időnként szükséges népszerűtlen intézkedésekre), csak tetszetős populista gesztusok léteznek.

Az ilyen helyzet kialakulását rendkívül segíti, mikor a kormánytábor és az ellenzék ereje nagyjából egyenlő, ráadásul a kormányzó oldal instabil (mint most Csehországban). Ez a fajta politika azonban mindinkább teret nyer a többi szomszédos posztkommunista országban is. Az ellenfelek két tábort alkotnak. Az egyik a kommunista múlthoz kötődik, noha attól részben el is határolódott (nálunk ez a pólust a nem reformált kommunista párt és a sok tekintetben leginkább emberarcú kommunistáknak nevezhető szociáldemokraták alkotják). Velük szemben a populista nacionalista jellegű konzervatívok állnak (a lengyel Jog és Igazság, a Fidesz, és kisebb mértékben, de az ODS is idetartozik).

Jelenleg minden fegyver megengedett az ellenséggel szemben, ugyanakkor mindkét szembenálló fél fölülmúlja a másikat abban, ahogy mindenáron a közvélemény rokonszenvére törekedik, mindez a botrányok és a korrupció melegágya, mely nem kerüli el egyik oldalt sem, a fentiek természetesen taszítják a közvéleményt. Csökken a választói részvétel, ezzel arányosan a politikai manipuláció szerepe nő. A politika kiszabadul a nyilvánosság ellenőrzése alól.

A saját magával ily módon elfoglalt politikai elit, kifelé ily módon fegyvertelen. A külpolitikai szövetség kérdése csupán ürügyül szolgál a belpolitikai konfliktusokhoz. Egy állam csak kivételes nemzetközi hatalmi vákuumban létezhet így, mely azonban soha nem tart örökké, különösen geopolitikailag olyan érzékeny területen nem, mint amilyen a miénk.

Éppen Oroszország átütő erejű visszatérést éljük át a hatalmi politikához. Az oroszok nem titkolják ambíciók a valaha ellenőrzésük alatt álló területek iránt. Egyelőre elhízott, önvédelemre képtelen nyulakként ugrándozunk a mezőn, a nélkülözést rég át nem élve önfenntartási ösztönünk elveszítettük. Hogy ebből mi sül ki, arra jobb nem is gondolni.

Lidové noviny 2007 május 22.
Kövér Gábor fordítása