Klaus for president?

Voltaképpen két kérdésről van szó: valószínű-e? Illetve: kívánatos-e?

Az elsőt illetően: most úgy tűnik, hogy az elnökválasztás harmadik körében kényelmesen többsége lesz a jelenlegi államfőnek, ha jelöltségében megegyezik a Polgári Demokrata Párt (ODS) és a KDU-ČSL. Így a kereszténydemokraták az első körben akár saját jelöltet is állíthatnak, aki valószínűtlen, hogy a harmadik fordulóba bejutna.

A köztársasági elnököt titkosan választják. A titkos választás kényelmes félhomályában sokan olyanra szánják magukat, melyet nyilvánosság előtt nem merészelnének. Az eredményből ugyan durva vonalakban kikövetkeztethető, ám minden kétséget kizáróan azonban nem lehet tudni, hogy ki hogyan szavazott.

Bizonyos szerepet játszik a mostani köztársasági elnök hatalmas támogatottsága közvéleményben. Ha csak nem kerül sor valamilyen politikai kataklizmára, a választásokig e népszerűség kitart.

Igaz, van, aki az ODS-beni szakadás lehetőségéről beszél. Topolánek hívei azonban nincsenek kedvező helyzetben. A kormánynak nem valami nagy a tekintélye, aligha nő meg az elkövetkező hónapokban. Topolánek egyelőre az ODS tiszteletbeli elnökével szemben az alternatíva helyett olyan kamasz fiúcska szerepét játsza, aki folyton duzzog autoriter apjával folytatott vitában.

Mindebből az következik, hogy amennyiben semmi rendkívüli dolog nem történik, Klaus újraválasztása biztosnak tűnik.

A második kérdésre sem különösebben bonyolult a válasz. Klaus első elnökségének legnagyobb sikere kétségkívül magas népszerűsége. Kitartóan és ügyesen dolgozott ezen. A baj csak az, hogy a magas népszerűség önmagában nem sokat jelent. Kissé gyanús dolog ez (az eltökélt politikus időről időre népszerűtlen lépések megtételére kényszerül), meg kell vizsgálni, hogyan is érte el.

Klaus funkcióját elfoglalva célul tűzte ki magának, hogy nem aktivista, hanem aktív elnök legyen. Egyszersmind ahhoz viszonyítva próbálta formálódni magát, hogy mit tett elődje, aki sokszor támadt az alkotmányosság határára és ügyetlen intrikákkal próbálta segíteni magát. Az eredmény az, hogy Klaus Havel nyomdokain jár, csak természetes politikai ösztöneinek köszönhetően sokkal ügyesebb.

Kezdetektől fogva via facti törekedett a köztársasági elnöki jogkör kibővítésére. Apróságokban nyilvánult ez meg – például mikor a miniszterjelöltek nyelvtudását akarta tesztelni vagy Grosstól a parlamenti többséget jelentő 101 képviselő támogató aláírását kérte – ekkor persze az elnök érthetően nem igen szeretett volna egy kommunistákkal együttműködő és azok szavazataitól függő kormányt kinevezni; paradox módon éppen ez nem sikerült neki végül is.

Lényegesebb volt az államfő saját külpolitikai vonala, mely egészen a mostani választásokig alapvetően eltért az akkori kormány politikájától. A köztársasági elnök az EU mélyebb integrációjával szemben energikusan védte az emancipáció szükségességét. Egyszersmind súlyosan megterhelte az Egyesült Államokkal a kapcsolatunkat Irak inváziója idején tett rosszul időzített megjegyzéseivel, illetve mikor az amerikai katonák esetleges hazánkban tartózkodását az orosz megszállással hasonlította össze. Tárgyilagosan szemlélve az elnök azért hangsúlyozza az önállóságot legfontosabb szövetségeseinkkel szemben, mert jól tudja, hogy az emancipáció („a nemzeti érdekek védelme“) a közvéleményben tetszésre talál. Formálisan viszont olyan kétközpontú külpolitika alakult ki (kormány kontra államfő), mely egyszerre veszélyes és nevetséges.

Az elnök legalább két hibát követett el a választások utáni huzakodásban: nem bízta meg kormányalakítással a második legerősebb párt elnökét is, mely egyrészt illendő lett volna, másrészt leginkább megnyitotta volna az utat az előrehozott választások, vagyis a helyzet leginkább tiszta megoldása előtt. Másodszor, meg akart szabadulni az általa nem túlságosan kedvelt Topolánektől, nagykoalíciót szeretett volna látni. Mikor ez nem sikerült neki, duzzogott, mint egy kisfiú.

És akkor még nem is beszéltem olyan nevetséges részletekről, mint a Gazdasági és Politikai Központ által szervezett vitaestek moderálása. Ebben elnökünk némely római császárra emlékeztet (Caligula, Nero), akik azonban a táncnak, költészetnek és éneknek adtak elsőbbséget, ellenfeleikkel szemben alapvetően brutálisabbak voltak.

Klaus köztársasági elnök úr kedvét leli a tetszetős megoldásokban. Ugyanakkor nem képes a civil, „nem aktivista” elnök szerepének megtartására. Úgy tűnik, éppen ezért választják majd újra. Pedig éppen szolgáltatna kellő okot ahhoz, hogy ne legyen másodszor is elnök.

Lidové noviny 2007. március 3.
Kövér Gábor fordítása