|
|||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Mi maradt a Charta 77-ből?A Charta 77-et aláírtam, ráadásul az első 242 között. Aláírásomat a kommunizmus alatt nem vontam vissza, ez nem is volt lehetséges és persze tisztességes sem, a változások után pedig már fölösleges lett volna. Az alábbi sorok fogadják önkritikám jeleként. Mi maradt ma a Charta 77-ből 30 évvel születése után? Az bizonyos, hogy semmiféle egységes eszmerendszer. Az ENSZ emberi jogokkal foglalkozó záróokmányára koncentráló, az apolitikus irányultságot kierőszakoló körülmények a szükségből kovácsoltak erényt. Havel „apolitikus politikáról” vallott ideológiája erre épült, a rendszerváltás után azonban rögtön szertefoszlott a demokratikus rendszer kiépítésének folyamatában. Egyszerűen használhatatlannak bizonyult. Ráadásul azzal a szélsőségesen elfogult és politikailag szerencsétlen elképzeléssel párosult, mely szerint a cseh közvélemény elárulta értelmiségi elitjét (vagyis a chartistákat) és íratlan egyezséget kötött a Husák-rezsimmel. Nem akarom kitűnőre osztályozni a cseh társadalom a husáki normalizáció alatti viselkedését, de legalább ugyanolyan mértékben, ha nem inkább az értelmiségi elitet terheli a felelősség amiatt, hogy képtelen volt a társadalom által megvalósítható program kigondolására. Innen ered a chartista Olümposz plebsz iránt érzett erkölcsi fölénye, ez egyrészt a bársonyos forradalom után született intézmények manipulatív jellegében nyilvánult meg (Polgári Fórum: tagság nélküli apparátus), másrészt néhány erkölcsileg problematikus akcióban (a disszidens politikai konkurrencia céltudatos kiiktatása, vagy vegyük a „Bartončík-ügy“-et, mikor a Csehszlovák Néppárt akkori elnökének ügynökmúltját közvetlenül választások előtt hozták nyilvánosságra, hogy a pártot a lehető legjobban meggyöngítsék). Végül azonban Klaus hagyományos politikai pártokra épülő, „politikus politikán” alapuló koncepciója érvényesült. (El kell azonban ismerni, hogy a Polgári Demokrata Párt és szülőatyja sem hibátlan: a chartista konkurenciával szembeni ellenérzés az „értelmiségiek” iránti általános gyűlöletté változott: ez az ideológia az amúgy szintúgy értelmiségi Klaus találmánya, ahogy valaha a „burzsoá” Marx gondolta ki a „burzsoázia” hisztérikus gyűlöletét. Ez fontos: képletesen szólva, a gondolatot, hogy a túlzásba vitt gondolkodás káros, a bunkóság pedig helyes, csakis egy értelmiségi találhatta ki ,gondolatát aztán a bunkók szívesen magukévá teszik. Az egykori ellenzék vezető képviselői zömét hamar leírták a fordulat után, a tudományos és diplomáciai élet vonzó szinekúráit kapták. Ilyen luxusállásnak bizonyult Havel köztársasági elnöki posztja is. Az aktív politikában csak kevesen (Alexandr Vondra, Zdeněk Jičínský) maradtak meg, ők sem éppen a politikai élet csúcsán. Ilyen értelemben aligha túlzás, hogy a Charta 77 a múlt olyan része lett, mint például az egykori Omladina. Egyetlen dologban azonban Charta 77 – sajnos – fölöttébb sikeres volt és végzetesen befolyásolta jelenünk. Ez születésének körülményeivel kapcsolatos. A Charta létrehozásának ötletét az ENSZ két, a Polgári és Politikai Jogokról és a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogokról szóló nemzetközi egyezségokmánya adta. Az ENSZ 1966-tól tette lehetővé ratifikálásukat, a csehszlovák kormány ezt 1968-ban tette meg, a csehszlovák jogrendszer részévé azonban csak a „Helsinki folyamat” keretében 1976-ban lett a két záróokmány. Tekintettel arra, hogy különösen az (egyebek mellett az alapvető polgári jogokat és szabadságokat tartalmazó) első dokumentum elfogadása az orosz birodalmat rövid időn belül szétrobbantotta volna (ahogy húsz évvel később Gorbacsov-féle „glasznoszty” idején meg is történt), a csehszlovák kommunista rezsim részéről az aláírás arcátlan számításon alapuló óriási átverés volt. Arra gondoltak ugyanis, hogy az általános elnyomás légkörében a formálisan elfogadott alapelvek megvalósulását senki nem merészeli számon kérni. Az elnyomott ellenzék meg akarta nehezíteni az oroszok helytartóinak helyzetét azzal, hogy ezt a pimaszságot valamilyen módon szóvá teszik, mindez teljesen érthető és logikus. A kísérlet azonban túlságosan ambiciózus volt, tömegtámogatás nélkül nem volt nagy reménye a sikerre. Egyébként különösen a második egyezmény egy másik, az ENSZ lényegével szorosan összefüggő problémát vet föl. A világszervezet (a gyakorlatban) a legkülönbözőbb (nem kis részben visszataszító) államalakulatok közötti kommunikációs csatornaként működik, a tagállamok jórésze egyáltalán nincsen a legteljesebb összhangban Roosevelt elnök (a német totalitárius állam vereségével végződő világháború idején született) a világ demokráciáinak szövetségét létrehozó idealista projektjével. Persze az amerikaiak a saját gyakorlati politikai érdekeiket is követték, nehéz ezért haragudni rájuk: mindenekelőtt formálisan is biztosították vezető szerepük a nyugati világban. Hiszen akkoriban a Szovjetunió volt a tárgyaló partnerük, ez a tekintélyelvű nagyhatalom jellegében nem nagyon különbözött Hitler Harmadik Birodalmától, Roosevelt idealizmusában volt egy árnyalatnyi képmutatás is, ez a világszervezetet mindmáig megterheli. Különösen a második záróokmány tűzött ki fölöttébb ambiciózus és a oda nem illő célt: például „a félelemtől és a nélkülözéstől mentes szabad emberi létet“ (a félelemtől megszabadulni mindenkinek magának kell, a nélkülözést elkerülni pedig munkával lehet). A nyilatkozat ködös és kétértelmű megfogalmazása (jog a „méltányos munkabérre“, „a megfelelő életszínvonalra“, „a kellő táplálkozásra, ruházkodásra és lakásra“, az „a megfelelő életszínvonalra“, „a testi és lelki egészség elérhető legmagasabb szintjének élvezésére“) erősen inspirálta a különféle vad emancipációs mozgalmakat, hiszen azt a benyomást keltette, hogy a legszegényebb társadalomnak minden további nélkül ugyanazon javakra van elidegeníthetetlen joga, mint a leggazdagabbnak. Emiatt könnyűszerrel föl lehetett demagóg célokra használni. Az orosz kommunisták kakukktojást raktak az „emberi jogok” fészkébe, egyszerre téve követelhetővé és megvalósíthatatlanná mindkettőt. Az ENSZ által ilyen értelemben fölfogott „ember jogok” effajta problematikája iránt a Charta 77 aláíróinak nem volt nagy affinitásuk s ez egyáltalán nem véletlen. Elegendő csupán a társaság összetételét megvizsgálni. Az aláírók szignifikáns része reformkommunista író volt, akik a kommunista rendszerhez fűződő viszonyukon fokozatosan változtattak. A kommunizmus bevezetése és a kommunista rendszer kialakításában betöltött szerepük megítélésének azonban megvoltak a maguk jellegzetes határai. Ludvík Vaculík például az Írószövetség 1967-ben tartott negyedik kongresszusán elmondott híres beszédében kijelentette, hogy a hatalom 1948 februárja után csak a gyávákat, hülyéket, semmirekellőket vonzotta – és rajtuk kívül, ott voltak a „bizonyos ideig, bizonyos körülmények miatt, bizonyos feladatokra átmenetileg fölhasználható különféle morális abszolutisták és jószándékú, ám rosszul informált rajongók, mint amilyen én is voltam.“ Egy másik csoport a Havel körül csoportosuló nem kommunista írók csoportja volt (többek között a Tvář alkotói köre is). Az aláírók egy része a keresztény (katolikus, evangélikus) egyházhoz kötődő értelmiségi volt. Jelentős csoportot alkottak a hatvanas évek második felében az emberarcú sztálinizmus eszméjéhez csatlakozó kommunista funkcionáriusok is. Mindezeket az embereket az úgynevezett normalizáció idején az állambiztonság figyelte, egzisztenciálisan elnyomták őket. A rendszer tompa nyomása egy csoportba terelte őket. Természetes, hogy az egymáshoz vezető utat keresték, illetve azt a „legkisebb közös többszöröst”, melyben meg tudnak egyezni. Alapvetően két lehetőségük volt: megalapíthatták volna az elnyomottak ideológiai és politikai elkötelezettség nélküli „szakszervezeti mozgalmát“ (ezt már akkor javasolta a Charta némelyik körültekintőbb – nem kommunista – kritikusa). Vagy kialakíthattak volna egy közös ideológiát, esetleg politikai platformot, ez azonban fölöttébb nehéz ügy: többek között azért, mert az aláírók jelentős része lelkesen részt vett a cseh társadalom bolsevizálásában és a kommunista rend brutális bevezetésében. Az Oroszországból importált rezsimet szolgálták, segédkeztek a cseh nemzeti szuverenitás fölszámolásában. Ezek a cselekedetek lényegüket tekintve gaztettek. A fenti ítélet keménységét azonban enyhíteni kell: ezek az emberek valamennyien a legtisztább meggyőződésből cselekedtek, nincsen okunk arra, hogy ne higgyünk nekik (ugyanakkor ne feledjük: ez akkoriban kifizetődő meggyőződés volt). Másodszor, a rendszer embertelenségét fokozatosan fölismerve mérsékelni próbálták azt - természetesen annak keretein belül. Mielőtt azonban a nem kommunisták bármilyen együttműködésbe kezdtek volna, ragaszkodniuk kellett volna ahhoz, hogy előbb tisztázódjanak a cseh társadalomban 1945 után fokozatosan megnyíló szakadékkal kapcsolatos múltbeli kérdések. Ez természetesen erkölcsi probléma is. Talán nem is abban az értelemben, hogy a kommunista erőszakban érintett emberektől valamilyen teátrális, megalázkodó gesztust várna bárki is. Csak a közös s amennyiben lehetséges, tárgyilagos megnevezését az országunkban a múltban történteknek (ekkor már nem kerülhették volna el a felelősök a a bűnbánat kinyilvánítását). Ehhez különben hasznos lett volna a „nem kommunisták” szerepét tárgyilagosabb megítélni abból szempontból, hogy mennyiben segédkeztek a februári puccs számára a talaj előkészítésében: nekik is jókora adag vaj volt a fülük mögött. Támogatták a totalitárius uralom létrejöttét, egyrészt közép-európai jellegű liberális demokrácia és az orosz kommunista önkényuralom szintézisének projektjével, másrészt a részt vettek a csehszlovákiai német és magyar lakossággal szembeni brutális terrorban. Ugyanez a terror aztán 1948 februárja után paradox módon őket is utolérte. Ehelyett a Charta 77 körül csoportosuló tarkabarka társaság az „emberi jogok”-nak azt a sok tekintetben problematikus megfogalmazását vállalta föl, amelyik az ENSZ bizottságaiban a demokraták, kommunisták és legkülönfélébb típusú kegyetlen diktatúrák közötti huzakodás után született. Ez a megfogalmazás el volt szakítva természetes alapjaitól – az Isten előtti egyenlőségre és az emberi élet végtelen értékére hivatkozó keresztény hittől és az egyes közösségek konkrét érdekeitől, amelyeket az így felfogott jognak szolgálnia kellett volna (ebből sarjadtak aztán ki az úgynevezett politikai korrektség szörnyűséges elvei). A demokráciát és a totalitáriust elválasztó szakadékot között csak látszólag elválasztó hamis történelmi kompromisszum született. Annak a fikciónak, hogy legyenek bár nézeteink a legkülönbözőbbek, ám alapvetően egy és ugyanaz a célunk, vagyis az emberi jogok ügye, lényeges eleme volt a múltbéli tettek tömeges bűnbocsánata is. Minden ezután következő, ezzel kapcsolatos probléma e hamis kompromisszumból származik, alapvetően befolyásolva 1989 utáni fejlődésünket, Haveltől kezdve Klauson át Zemanig és Paroubekig. Miközben a Charta 77 hatalmi ambíciói a fordulat után végül is beteljesületlenek maradtak, a volt kommunisták pedig a humántudományok legkülönbözőbb intézményeibe áramlottak, például a történettudományban szereztek tekintélyes pozíciókat, mely oly fontos a nemzettudat formálásában – anélkül (s ez fontos), hogy el kellett volna legalább magukban számolniuk bizonytalan múltjukkal. Hiszen a Charta fölmentette őket. Még ha el is tekintünk a besúgóknak az idősebb történészek közötti viszonylag magas számától (talán a tudományos kvalifikáció része volt?), nem lehet elsiklani afölött, hogy itt – és természetesen nem csupán itt!- kollektív amnézia uralkodott, normává az általános szemérmetlenség lett: „Nincs mit szégyellnünk“ (helyesebb lenne ezt mondaniuk: „nem vagyunk képesek szégyenkezni”). Az úgynevezett (a múltat a mai értékek alapján bíráló) prezentizmus károsságáról szóló elmélet ugyan eredetileg a cseh önigazoló történészek találták ki az 1945 után német lakosság kitelepítésének igazolására, de alkalmas volt kommunisták fölmentésére is: valaha kommunisták voltak, ma már azonban demokraták, akkor ugyanúgy őszinték voltak, mint ma, nem értik, hogyan képes bárki is számon kérni rajtuk bármit is. Hiszen akkoriban mindenki (vagy majdnem mindenki) így tett. Az erkölcsi hanyatlásnak, mely többek között a volt Állambiztonság (Stb) archívumához való hozzáférésben is megnyilvánul, a Charta 77-nek köszönhetően uralkodó hamis megbékélés az oka. A történelem azonban – az elmúlt évtizedek cseh történelme különösen – nem csupán az érdekesség számba menő események fölsorolása miatt fontos, a történész föladata nem csupán az, hogy ábrázolja e sokszínűséget. A történetírás a múlt fölött mondott ítélet. Az utolsó ítélethez hasonló, attól eltérően azonban tökéletlen, éppen ezért folyamatos revízióra szorul. Át kell értékelni a Charta 77 történetét is, különösen a szerencsétlen történelmi kiegyezést illetően, melynek következményeit minden bizonnyal még generációkon keresztül viselnünk kell. Mladá fronta Dnes, 2007. január 6.
|