Nem vagyunk mi elvtársak! IV.

A kádári megtorlás szomorú fejezetéig jutottunk. A „forradalmi munkás-paraszt kormány”-t eleinte az orosz szuronyok tartották uralmon. A kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt szerveinek először titokban kellett ülésezniük. Kádár ekkor még a forradalmi retorika utánzására törekedett: a forradalmat akarja befejezni helyes szellemben. Amint a rend és nyugalom helyreáll, az orosz katonák távoznak (erre 1991-ben került sor). Nagy Imre számára a politikába való visszatérésre nyitva áll az út. Kádár ekkor még szerette volna, ha Nagy hajlandó lett volna kollaborálni (az utóbbi kétségkívül megmentette volna az életét). Hiába. Először ki kellett ebrudalni a miniszterelnököt és barátait a jugoszláv követségről. Ez már csak azért sem ütközött nehézségekbe, mert a nagykövetség kicsi épületébe elviselhetetlenül sok ember zsúfolódott össze. Tito állama is a lehető leghamarabb meg akart szabadulni a kényelmetlen és alapjában hívatlan vendégektől. Nagy eredetileg szabad elvonulást követelt Jugoszláviába, aztán Kádárral megállapodtak abban, hogy Budapesten maradhat, a személyes szabadsága biztosítva lesz. Amint azonban a menekültek elhagyták a nagykövetség épületét, az orosz szervek őrizetbe vették és Romániába hurcolták őket. Két hétig egy hotelben tartották a csoportot, onnan budapesti börtönökbe kerültek, a családtagjaikat igen nehéz körülmények közé internálták.

A magyar társadalmat nem volt egyszerű megtörni. Röplapokat, szamizdat újságokat kiadó illegális csoportokon és a művészeti szövetségeken kívül a munkástanácsok okozták a legnagyobb problémát. Kádár nem tudta azonnal betiltani őket, decemberig várnia kellett. A munkástanácsok általános sztrájkot szerveztek. Néhány tüntetésre is sor sikerült, ezeket a kádári titkosszolgálat a helyzetet valamennyire már uralva élestölténnyel széjjelzavarta. Halottak és sebesültek maradtak a rendcsinálás után. Végül a munkástanácsok teljes vezetőségét letartóztatták, az ellenállás megroppant.

Az év vége felé a magabiztos Kádár bekeményített. Ellenforradalomról kezdett beszélni. A bűnbak egyrészt a Rákosi – Gerő klikk, másrészt Nagy Imre csoportjának hibás politikája volt, illetve – mi egyéb – mint a Horthy-fasiszta és kapitalista ellenforradalom és nemzetközi imperializmus. Novemberben kezdték munkájukat s december közepére álltak föl teljesen a rögtönítélő bíróságok, januárban kezdődtek a kivégzések. Nagy Imréből áruló lett, ő volt a fő vétkes az „ellenforradalomban”. 35 ezer embert állítottak bíróság elé, 22 ezret ítéltek el. 13 ezer embert internáltak tárgyalás nélkül. A halálra ítéltek száma a hivatalos statisztikák szerint 229 fő volt, kivégeztek 350 (!) embert.

Nagy és társai (vagyis a forradalom kormányának főbb vezetői) perével Kádár és az oroszok kivártak. A tárgyalás 1957-1958 fordulóján kezdődött, utána nyilvánvalóan a nemzetközi helyzetre való tekintettel félbeszakították, s csak tavasszal folytatódott. A bíróság elé többek között Nagy Imre, közvetlen munkatársai Losonczy Géza, Maléter Pál tábornok honvédelmi miniszter, Szilágyi József, Nagy Imre titkára Gimes Miklós újságíró állt. Bizánci mód terjedelmes volt a vádlajstrom: hazaárulás és a népi demokratikus államrend megdöntése. A vád szerint Nagy Imre feladata volt, hogy az imperialisták zsoldjában „a demokrácia leple alatt a hatalmat a fehér terroristák fasiszta diktatúrájának játssza át”. Szilágyi alkalmatlan volt a monstreperben a közreműködésre, mert állandóan veszekedett a bíróval (a vádlottakat nyilvánvalóan nem kínozták meg brutálisan), ügyét külön tárgyalták, kivégezték. Losonczy a börtönben éhségsztrájkba kezdett, mesterséges táplálás közben megfojtották. Nagy Imrét, Malétert és Gimest halálra ítélték. Nagy nagyon bátran viselkedett: nem valotta magát bűnösnek, kegyelmet sem kért. Rövid, utolsó szó jogán elmondott beszédében kijelentette: „Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, [hogy] pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.” Aki mindezt kevesli (Nagy a nemzetközi munkásosztályról a világ közvéleménye és bírósági tévedésről jusztizmord helyett beszélt) viselkedjék másképpen hasonló helyzetben.

A per június 15-én ért véget, két nap múlva végrehajtották a halálos ítéleteteket. A kivégzettek földi maradványait orosz módra (az oroszok ma is hasonló módszereket alkalmaznak Csecsenföldön) jeltelen sírokba a külvárosi rákoskeresztúri temető 301-es parcellájába vitték, mely a Kádár-rendszer fölbomlásának idején, a nyolcvanas években zarándokhellyé lett.

A kádári terror a hatvanas évek elejéig tartott. Ez idő alatt a rezsim megerősödött. Keményen üldözte a forradalomban aktívan résztvevőket, de igyekezett a társadalmat fölöslegesen nem ingerelni. Sikerült az országot gazdaságilag úgy-ahogy stabilizálni. 1962-ben Kádár kijelentette, hogy a szocializmus alapjainak lerakása befejeződött Magyarországon. Előtte kiadta a jelszót: aki nincs ellenünk, velünk van. 1959 tavaszán már annyira biztos volt a dolgában, hogy szabadon engedte az első (kisebb büntetést kapott) politikai foglyokat. 1960 áprilisában ezt az amnesztia második hulláma követte. Egy évre rá megszűntek a rögtönítélő bíróságok. Végül 1963 márciusában nemzetközi nyomásra (éppen a magyar ENSZ-tagság visszaállításáról tárgyaltak) került sor a harmadik, egyben legnagyobb amnesztiára; a bebörtönzöttek 95%-ra vonatkozott. Az elítéltek egy kis része azonban egészen a hetvenes évekig börtönben maradt.

A Kádár rendszer különféle vargabetűkön keresztül megenyhült, végül összeomlott. Az alapvető határ, melyet a „liberalizáció” soha át nem léphetett, persze az 1956-os „ellenforradalom” megítélése volt. Kádár János sorsa össze volt kötve ennek az értékelésnek a tartósságával, ezt Kádár maga is így érezte. Bukása 1988-ban átszakította a gátakat. Mikor 1989 elején pártkörökben elkezdtek „népfelkelésről” beszélni (ebben az időben Kádár formálisan még az MSZMP elnöke volt, de tiszteletbeli funkciója nem járt együtt tényleges politikai befolyással; májusban e formális poszttól is megfosztották), fizikailag is vége lett. 1989. július 6-án hunyt el – azon a napon, mikor a magyar Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és társait.

x x x

A magyar forradalom első látásra kétségbeesett kísérlet volt a szabadság visszaszerzésére, melyet a magyar társadalom elviselhetetlen szociális helyzete és a hosszú ideje tartó nemzeti megalázottság provokált ki. Előkészületek nélkül robbant ki, rövid ideig tartott, nem volt összefüggő és aprólékosan kimunkált politikai programja. Egyszerűen nem volt elegendő ideje a politikai differenciálódásra, a magyar társadalom további irányáról folytatott széles, demokratikus vitára. Az utcára vonuló és fegyvert ragadó emberek túlnyomórészt alapvetően csak szabadságot akartak, a szabadság azonban egyszersmind demokráciát és nemzeti függetlenséget is jelentett. Teljesen normális, hogy erre törekedtek. Megjelent a nemzeti összetartozás tudata; mi megvetőleg szoktunk beszélni a „nacionalizmusról”, akkor és ott azonban megvolt a maga szerepe és létjogosultsága. Hruscsov természetesen nem engedhetett a magyarok követeléseinek, amennyiben nem akarta föladni az orosz birodalmi vágyakat: ugyanolyan - csak talán valamivel vadabban zajló - folyamat vette volna kezdetét, mint amilyen a nyolcvanas évek végén történt. Szovjet-Oroszország csak harminc évvel később jutott ahhoz a fölismeréshez, hogy le kell mondania európai gyarmatairól. Fölmerül a kérdés, mi volt tehát a forradalom értelme. Félévszázados távlatból ez egészen nyilvánvaló. Az ország viszonylag elviselhető helyzete a hatvanas évek közepétől abból eredt, hogy Kádár (és orosz protektorai) nagyon jól tudták, mit engedhetnek meg maguknak és mit nem s e láthatatlan határt átlépni nagy hiba. Pontosan annak a szellemében, amelyről valaha Karel Havlíček írt: „egyes kormányzatok különböző tartományaikkal szemben eltérően viselkednek, minél fölvilágosultabb egy nemzet, minél határozottabban nyilvánítja ki szabadság utáni vágyát, annál igazságosabb és kíméletesebb bánásmódban részesül. Minél inkább aláveti magát egy nemzet a kormány önkényének, annyival kíméletlenebbül bánnak vele.” Némi jóindulattal azt mondhatjuk: még az olyan az árulók, mint Kádárék is megőrizték az együvé tartozás bizonyos elemeit azzal a társadalommal, mely fölött uralkodtak, nem hagyták figyelmen kívül mindenben érdekeit. Éppen ezért a terror időszaka után tiszteletben tartottak bizonyos határokat, a legrosszabb és a legundorítóbb lépéseket elkerülték.

A Havlíček-idézetből egyenesen adódik a magyar forradalom összehasonlítása az 1968-as Prágai Tavasszal. A cseh reformkommunisták magyar forradalmat könnyed lenézéssel kezelték: illúziókra épült, volt benne valami naiv politikai barbárság – mely egészen az erőszakos kilengésekig fajult. Állítólag arra tanít bennünket, hogy nem állhatunk elő nem reális követelésekkel, például a semlegességgel és a Varsói Szerződésből való kilépéssel. Gyönyörűen tanúskodik erről például Pavel Kohout Lucernában megjelent ugyanezen év október 27-én, pénteken megjelent cikke. Bebizonyosodott ugyanis, hogy a szólásszabadságot érvényre juttatni az orosz kommunista metropolisz igényei ellenében ugyanakkora naivitás. Valójában a „Prágai tavasz” volt a gyermetegebb, ezért vége is szégyenteljesebb lett. A csehek a „demokratizálásáért” küzdöttek, akkori értelmiségi elitük (a fölvilágosult kommunisták) azt képzelte, hogy az oroszok szamogyerzsáv ideológiáját megreformálják, megtermékenyítik a cseh demokratikus hagyománnyal. A nemzeti függetlenség a cseheket nem foglalkoztatta annyira. A szlovákokat azonban elsősorban az – érthetően – elsősorban a csehekkel szemben érvényesítendő nemzeti szuverenitás érdekelte. Ezt használta ki Husák, a szlovákok ezért bizonyos mértékben fegyvertelenek voltak vele szemben. Ennek eredményeképp e megosztott országrész belesüppedt a posztsztálini pangásba. Veszélyes dolog forradalmat csinálni és nem tudni arról – s durva hiba azt gondolni, hogy a forradalomhoz elég csupán a szánkat járatni.

Tanulságos a főszereplők sorsának összehasonlítása: Nagy, hasonlóan Dubčekhez, vitathatatlanul tele volt jószándékkal. Ugyanakkor a kommunista apparátusban eltöltött idő miatt temérdek illúzió rabja volt, melyektől nem tudott megszabadulni. A forradalom elejétől fogva megpróbálta makacsul, ám hiábavalóan fékezni munkatársai és a közvélemény radikalizmusát. Az események sodrásában a politikai pluralitás, a semlegesség, a Varsói Szerződésből való kilépés követelését többé-kevésbé kényszerűen fogadta el. Kádár esélyt ajánlott neki: elegendő lett volna csatlakoznia hozzá, nagykövet lehetett volna Mongóliában és később talán egy vidéki vállalat igazgatóhelyettese. Nagy azonban vállalt minden felelősséget e rákényszerített programért– hisz ez annak a társadalom volt a programja, melynek ő miniszterelnöke volt, ezért azt köteles volt tiszteletben tartania - s Ulán Bátor helyett a bitófát választotta. Nagy állhatatosságról, bátorságról tett tanúbizonyságot, ezzel elégséges legitimitást vívott ki magának és – Dubčektől eltérően – minden tiszteletet megérdemel.

Az árulók lelkében vájkálni gusztustalan és nehéz ügy. Miért választotta sorsát Kádár? Ocsmány módon belekeveredett a Rajk-perbe (ő volt az, aki végül rábeszélte az egykori kommunista belügyminisztert, hogy bevalljon olyan dolgokat, melyeket nem követett el, hogy így megmentheti életét), egy szabad társadalomban már csak ezért is bujdosnia kellett volna szégyenében. Szintén nehéz eldönteni, hogy a terror idején mit tett szabad akaratából és mit orosz nyomásra (az oroszok nyilvánvalóan azzal fenyegették, hogy a hatalmat visszaadják Rákosinak és csoportjának). Ez különben nem is lényeges dolog, Kádár szerepét maga választotta. Igaz, amint arra lehetősége nyílott, viszonylagos határok között igyekezett az elnyomást mérsékelni. Valószínűleg ezt tette volna Gustáv Husák is – ha cseh cimborái, akiket rettegés fogott el, hogy újra kezdődik a megújhodási folyamat, ezt lehetővé tették volna számára. Mivel azonban nem így cselekedtek, Husák nem csinált semmit. Ő is önként választotta szerepét. Szerepe még Kádárénál is undorítóbb volt. Még árulás és árulás között is van különbség.

Egy pozitív dologban viszont azonos a magyar forradalom és a csehszlovák ’68. Megerősítették a világ előtt, hogy a magyarok, csehek és szlovákok, patetikusan szólva ezen országok népei szabadságot akarnak, melyet az orosz gyámság alatt nem kapnak meg. Az orosz birodalom pedig nem képes másként reagálni, mint katonákkal és tankokkal. Ugyanakkor az olyannyira csábító bolsevik ideológia kétszer is szörnyen kompromittálódott a hiszékeny nyugati közvélemény szemében. A múlt század nyolcvanas éveinek végére már az orosz kommunista vezetés sem tudott hinni benne. A bolsevizmus bukása a magyar forradalomnak is köszönhető.

Kövér Gábor fordítása