Nem vagyunk mi elvtársak!/III

Október 25-én délelőtt néhány ezer ember spontán tüntetni kezdett az Országház előtt. Gerő lemondását követelték (a forradalmi zűrzavarra jellemző volt, hogy előző napi lemondásáról egyelőre senki nem tudott). A térre vezető úton rávették az orosz tankok legénységét, hogy az ágyúcsövekre kitűzhessék a bolsevik címertől középen megfosztott magyar zászlókat és elkísérték őket a parlament előtti Kossuth térre. Ott hirtelen a környező épületekről ismeretlen fegyveresek lőni kezdték a teret. Az orosz katonák nyilván azt hitték, hogy tőrbe csalták őket, ezért viszonozták a tüzet, ám a pánikban az összegyűlt fegyvertelen embereket lőtték. A végeredmény majdnem kétszáz halott, rengeteg sebesült lett. Az csupán olaj volt a tűzre, hogy délután Kádár a rádióban ellenforradalomról beszélt, Nagy pedig arra kérte a közvéleményt, hogy csatlakozzanak a Magyar Dolgozók Pártjához. Nagy Imre konfliktusba került legközelebbi munkatársaival (szerintük függetlenségért küzdő népi mozgalom született, melyhez itt-ott „ellenforradalmi elemek“ csapódtak), a miniszterelnököt átmenetileg otthagyták.

A harcok átterjedtek a többi magyar városra is. Fegyvertelen tüntetőket mészároltak le például Mosonmagyaróváron. Ekkor a kommunista vezetés elkezdett meghátrálni. Amnesztiát hirdettek azoknak, akik leteszik a fegyvert, már nem „ellenforradalomról“ beszéltek, hanem „testvérgyilkos harcokról“. A párt irányítása alól kiszabadult központi lapja, a Szabad Nép azonban immár nemzeti és demokratikus mozgalomról írt. Az új kormányba bevettek néhány nem kommunista politikust (többek között a kisgazdapárt egykori főtitkárát, Kovács Bélát, akit a csalóka szabadság utolsó elemeinek fölszámolásakor hurcolt 1947-ben az NKVD az orosz Gulágra). Végül az MDP Központi vezetősége is történelmi utolsó ülésén a forradalmat „nemzeti demokratikus mozgalomnak“ nevezte, társadalmi reformokat jelentett be, arra szólította föl a kormányerőket, hogy fegyvereiket csakis önvédelemre használják, továbbá bejelentette a forradalmi erőket is integráló fegyveres erők megalakulását. A kommunisták továbbra is azt ígérték, hogy tárgyalnak az oroszokkal egységeik kivonásáról az országból. Nagy radikális támogatói azonban ekkor már a többpártrendszer bevezetését és Magyarország kilépését követelték a Varsói Szerződésből. Ez jelentős lépés volt: a forradalom céljaként ekkor a radikális kommunisták számára már nem csak a demokratikus változásokat, hanem elsősorban a nemzeti függetlenség visszaállítását követelték.

Október 27-étől a feszült légkörben az utcai erőszak sporadikus, de meglehetősen brutális megnyilvánulásaira került sor. Az ÁVH-soknak tartott embereket a felbőszült tömeg meglincselt. A nyugati riporterek mindent lefényképezték, a fotók megjelentek a nyugati újságokban, Kádár rendőrsége ezek alapján megkereste, elítélte és kivégezte, akiket bűnösnek tartott. Körülbelül harminc esetről volt szó, melyekről aztán a következő húsz évben újra és újra beszéltek, és persze föl is fújtak. Bizonyos, ilyen dolgok a forradalomban ugyan megtörténnek, bár nem lenne szabad megtörténniük. A legtragikusabb incidens az MDP budapesti székháza előtt, a Köztársaság téren történt október 30-án. Rémhír terjedt el, hogy az épületben forradalmárokat tartanak fogva, mire az épületet felfegyverzett tömeg megtámadta. Az erősítésül hívott katonai egységek átálltak a fölkelőkhöz. Az ostrom Mező Imre párttitkár és a vezető stáb két magas rangú tisztviselő életébe került. Az ÁVH egyenruhás tagjait (az ÁVH a mi nemzetbiztonsági szolgálatunk és a belügyminisztérium fegyveres erőinek volt a kombinációja, a kormány és párt objektumokat védő egyenruhás egységeihez sorkatonákat tartoztak) megadásuk után, lelőtték.

Az általános helyzet október 29-től kezdett csillapodni. Az oroszok egységeik egy részét kivonták Magyarországról. Hruscsov Moszkvában egy fogadáson sejtetni engedte, hogy Magyarország Finnországhoz hasonló helyzetbe kerülhet.

A magyar forradalom ekkor már a világsajtó első oldalaira került, a magyarországi helyzettel az ENSZ Biztonsági tanácsa foglalkozott, föltételes támogatását tolmácsolta Nagynak Gomulka és Tito, illetve kedvezően tájékoztatott a forradalomról a kínai tömegtájékoztatás (Oroszország és Kína között ekkor jelentek meg a feszültsége első jelei). A többi orosz gyarmatbeli pártvezetésben rémület és szörnyülködés uralkodott. Antonín Novotný Hruscsovnak állítólag kétszer fölajánlotta a segítséget Magyarország pacifikálásában. Hruscsov realista volt és mindkétszer visszautasította.

Október 30-án kedden megegyezés született a kormányerők és forradalmárok között ez egységes fegyveres erőkről. Ezen célból megalakult „Fegyveres Testületek Forradalmi Tanácsa“. Moszkvából újra Budapestre Szuszlov és Mikojan. Az orosz vezetés defenzívában volt, időre játszott. Az oroszok elfogadták azt az elméletet, hogy Magyarországon alapvetően a „dolgozók haladó mozgalmáról“ van szó, hajlandóságot mutattak az egyenlőségen alapuló gazdasági kapcsolatokról és az orosz egységek teljes kivonásáról. Jószándékuk jeléül kivonták az orosz egységeket Budapestről.

Nagy elfogadta radikális támogatóinak nézeteit, visszahívta őket, és egyetértett, hogy visszatérjenek a többpártrendszeren alapuló politikai rendszerhez. A kormányt az 1944-es Magyar Függetlenségi Népfront egykori pártjainak kellett alkotnia. Ennek köszönhetően hirtelen a legkülönfélébb irányzatú politikai pártok kezdtek el alakulni, nem csak a kommunisták egykori koalíciós társai. A kormányhoz azonban egyelőre haboztak csatlakozni a megújult szociáldemokraták. A politikai rendszer átalakításban föloszlatták a sztálinista Magyar Dolgozók Pártját. Utódja a „Magyar Szocialista Munkáspárt“ lett. Szabad szakszervezetek kezdtek alakulni. Kiengedték a fogságból Mindszenty József érseket, magyar katolikus egyház fejét. Nagy kifejezetten számított a főpap támogatására. Mindszenty bizonyos szociális elemekkel tarkított demokratikus programot hirdetett. Az érsek jó kapcsolatokat óhajtott az Egyesült Államokkal, a Szovjetunióval és a szomszédokkal, a munka újbóli fölvételét (mindenfelé sztrájkoltak), a bűnösök felelősségre vonását. Célul a jogállamot, a jogos társadalmi érdekeket figyelembe vevő magántulajdont és demokrácia fejlesztését tűzte ki. Ám elítélte „bukott rendszer részeseit és örököseit“, akik „külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért“, ezzel kétségkívül Nagyra is célzott. A forradalom általános „programja“ egészében véve sok tekintetben ködös és sokértelmű volt. Egyedül egy volt világos: mindenki demokratikus alapú radikális rendszerváltást és a nemzeti szuverenitás visszaállítását akarta. A kommunista apparátus Naggyal az élen sokáig az események után kullogott és sikertelenül próbált ellenállni: végül is ezt a programot elfogadta sajátjának.

Hruscsovnak azonban megvoltak a maga tervei és nem tétlenkedett. Vazallusokat és barátokat kellett szereznie a magyarországi beavatkozásra. A vén gazember nagyon jól tudta, hogyha a szabadság Magyarországon megmarad, olyan folyamat indul, mely aztán a Kreml falai előtt áll csak meg. Viszonylag könnyen megszerezte az európai orosz gyarmatok támogatását. Elnyerte Kína beleegyezését is. Hruscsovnak kedvezett a nemzetközi helyzet, az brit és francia elfuserált beavatkozása a Szuezi-csatornánál, melytől az Egyesült Államok is elhatárolta magát (a Nasszer Egyiptomát támogató Oroszország ezzel nyeregbe került). A szabad Nyugat nem tudott Oroszország ellen, Magyarország oldalán katonailag beavatkozni már csak azért sem, mert ezt senki nem is kérte tőle. Végül Hruscsov fölkereste Brioni szigetén Titót, sikerült megszerezni hozzájárulását a magyarországi beavatkozáshoz. Tito aktívan tárgyalt, Hruscsov figyelmébe ajánlotta Kádárt mint Magyarország lehetséges pacifikátorát (Hruscsov más kollaboránssal számolt, Münnich Ferenccel). Ezt Nagy maga is elősegíthette volna azzal, hogy a jugoszláv követségen telepedett volna meg azzal az indoklással, hogy az ellenforradalom megakadályozza hivatala ellátásában (a káosz miatt aztán a jugoszláv establishment alsóbb szintjei azt az ajánlatot közvetítették Nagynak, hogy kérjen menedékjogot a nagykövetségen, ha arra szüksége lesz). A tárgyalás végén Tito, aki különben az orosz barátság homoszexuális megnyilvánulásait ki nem állhatta, júdáscsókot váltott Hruscsovval. A jugoszláv diktátor szerepe az egész ügyben, mint látjuk, visszataszító volt. Hálát ezért az oroszoktól nem kapott. Úgy kellett neki!

A magyar politikai helyzet időközben konszolidálódott. Az új szocialista párt első titkára Kádár János lett. Az orosz katonaság továbbra is folytatta a kivonulást Magyarországról – csakhogy november elsejétől a fáradt egységeket nagy létszámú friss erőkkel váltották föl. Mikor erre Nagy fölvilágosítást kért Andropovtól, az csak annyit felelt neki, hogy „katonai rutingyakorlatokról” van szó. A kihallgatáson szintén jelen lévő Kádár János kijelentette, hogyha Budapestre orosz tankok jönnek, ő akár puszta kézzel, maga is szembeszáll velük. Este még egy harcias beszédet tartott a rádióban. Aztán eltűnt.

Nagy közben Andropov és a közvélemény tudtára adta a kormány döntését a Varsói Szerződésből történő kilépésről és Magyarország semlegességéről, illetve kérte a magyar kérdést tárgyaló időközben levevő ENSZ-t, hogy tűzze azt újra napirendre. (Magyarországnak előtte vissza kellett hívja korábban odahelyezett ENSZ küldöttjét: Kós Péternek hívták ugyan, valójában orosz volt és Lev Konduktorovnak hívták.)

November másodikán még (utoljára) ülést tartott az újjáalakított kormány, ezúttal a szociáldemokraták részvételével, miközben az országba özönlöttek az orosz egységek, bekerítették az összes nagyobb várost és repülőteret. Az oroszok százötvenezer embert és kétezer ötszáz tankot vetettek be. Ilyen körülmények került sor magyar és az orosz katonai delegációk tárgyalására, melyek november 3-ának délelőttjén kezdődtek a parlament épületében, kissé hajmeresztő körülmények között. Az oroszok könnyen teljesíthető követelésekkel áltak elő azzal, hogy este a Budapest közeli orosz katonai parancsnokságon folytatják. Éjfélkor berontott a tárgyaló helyiségbe Szerov tábornok (a KGB akkori vezetője) és a Maléter Pál hadügyminiszter vezette magyar delegációt letartóztatta. November 4-ére virradóra az orosz egységek masszív támadást indítottak Budapest és a nagyobb magyar városok ellen.

Reggel ötkor a magyar rádió Nagy Imre rövid közleményét adta: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fovárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.“ Ez nagyon fontos momentum volt: Nagy egy megtámadott ország miniszterelnökeként beszélt. Ettől fogva egyetlen lényeges hibát sem vétett. Aztán a szabad rádió Háy Gyula, az Írószövetség elnöke fölhívását sugározta a világ értelmiségéhez: segítséget és támogatást kért. A rádió ezután végleg elhallgatott. Hat órakor egy gyönge adó (talán Szolnokról) híradást adott a Kádár János vezette „forradalmi munkás-paraszt kormány“ megalakulásáról.

Nagy Imre legközelebbi munkatársaival (a félreértés alapján) a jugoszláv nagykövetségre menekült. Mint látni fogjuk, ez az életébe került. Mindszenty érsek jobban választott, az amerikai nagykövetség épületét aztán majd csak húsz évvel később hagyhatta el: megengedték, hogy Rómába menjen meghalni. A parlamentben egyedül a Petőfi Párt államminisztere, Bibó István maradt. Még hivatalban volt még négy napig, sem az oroszok, sem Kádár emberei nem tudták mitévők legyenek vele a zűrzavarban. Mint egyedüli törvényes hivatalban lévő miniszter két helyzetértékelő nyilatkozatot adott ki. Később életfogytiglani börtönbüntetés volt ezért a jutalma.

Budapestet egyetlen magyar gyalogos hadosztály védte. Az oroszok ennek az ellenállását hamar fölőrölték. A csepeli gyárak még egy további hétig tartották magukat, légitámadással gyűrték le őket. A budapesti helyőrség vezetője, Király Béla tábornok Budapestről északra, a hegyekbe vette be magát, egészen november 9-ig ellenállt az oroszokkal szemben. Aztán katonái egy részével Ausztriába menekült. Az utolsó szabad magyar adó, a körülmények érdekes alakulása folytán az akkor Sztálinvárosnak nevezett mai Dunaújvárosból sugárzott november nyolcadikáig.

A forradalmi harcok mérlege a magyar oldalon a következő volt: 2600 halott, közel 13 000 sebesült. Hozzávetőleg százhetvenezer ember emigrált a forradalom leverése után Nyugatra (nem volt nehéz, mivel még a forradalom kitörése előtt az osztrák határ zárlatát megszüntették).

Kövér Gábor fordítása
2006. október 22.