Nem vagyunk mi elvtársak!/II

Az egész teljesen ártatlanul kezdődött. A visszaemlékezések szerint október 23. szép és szokatlanul meleg nap volt. Reggel hazatért a „párt-és kormányküldöttség“ Belgrádból. Nagy Imre egy nappal korábban a Balatonhoz utazott. A Magyar Rádió (televízió Magyarországon ekkor még nem sugárzott adást) bejelentette, hogy délután a lengyelekkel való szolidaritás kifejezéseképp „csöndes tüntetésre kerül sor a lengyel nagykövetség előtt“. A Magyarországot megszálló orosz katonaságnál (az orosz helyőrség viszonylag gyönge volt, csak két hadosztályból állt) készenléti állapotot rendeltek el. Kettőkor a rádió bemondta, hogy mindennemű nyilvános rendezvényt betiltottak. Csakhogy a tüntetés ekkor már elkezdődött. Ezért húsz perc múlva ugyanott a belügyminiszter visszavonta a betiltást. A tehetetlenség akaratlan, egyszersmind hihetetlen beismerése volt ez. A tüntetésen végül negyedmillió ember vett részt. Csatlakoztak a reggeli műszakból hazatérő munkások, a hivatásos katonák, egyenruhás rendőrök. Nem volt semmilyen előre elkészített program. Este a menet a parlament elé ért. A tömeg Nagy Imrét követelte, ő azonban nem volt elérhető. Mikor a tömeget a kollaboráns Erdei Ferenc megpróbálta megnyugtatni, kifütyülték. Az emberek egy része ott maradt, míg mások a Városliget felé tartottak, ahol ledöntötték Sztálin szobrát. Az orosz diktátor fémből öntött szobra, mely az emelvényen egyedül állt és egyébként nem volt olyan nagy, mint Prágában, sokáig ellenállt. Daru és hegesztő segítségével sikerült ledönteni. Azután Joszif Visszarionovicsnak csak hatalmas csizmái maradtak az emelvényen. (A bontásban résztvevőket később a kádári terror idején sokéves büntetésre ítélték). Mások a rádió épületéhez vonultak, hogy elérjék a diákok követeléseinek nyilvánosságra hozását. Az épületet fegyveres ÁVH-sok őrizték. A Rádió kommunista elnöknője a követelést elutasította.

Nyolc körül ért a parlamentbe Nagy. Nyilatkozata csalódást keltett: csakúgy, mint a teljes kommunista vezetés, ő is két lépéssel az események mögött kullogott. Beszédét azzal kezdte, hogy: „tisztelt elvtársak“. Erre a tömeg azt kezdte el skandálni, hogy: Nem vagyunk mi elvtársak!

Ugyanekkor a rádió Gerő „első titkár“ beszédét sugározta. A kommunista fejes élesen elítélte a „kártékony nacionalista bandát“. „Népünk ellenségeinek legfőbb törekvése ma az, hogy megkíséreljék megingatni a munkásosztály hatalmát, (...) megrendíteni népünk hitét pártjában“, dörögte. Végül éberségre szólított föl az „ellenséges elemekkel“ szemben. Ezután a rádió előtt elkezdtek lövöldözni.

Az épületet kevesen védték. Az erősítésként hívott katonák vagy hagyták magukat lefegyverezni vagy nyíltan a fölkelőkhöz álltak át. Reggelig a harcok az egész városra kiterjedtek és a rádió egy rövid időre a fölkelők kezére került. Nem tudtak azonban sugározni, mert az adóállomást kikapcsolták.

Nyolc óra húsz perckor bemondta rádió, hogy az MDP Központi Vezetősége összeül a „következő napokban“. Két órával később már azt „azonnali hatállyal“ hívták össze.

Az éjjel, nyilvánvalóan Gerő Ernő telefonjára, Budapest felé megindultak az orosz tankok.

Az éjszaki ülésen Nagy Imrét kooptálták a párt KV-ba és miniszterelnöknek nevezték ki.

Nagy elődeitől két népszerűtlen lépést örökölt: az orosz egységeket kellett volna utólag és írásban behívnia (ennek aláírását megtagadta, hivatali elődjének, Hegedűsnek kellett ezt visszadátumozva megtennie), és a rendkívüli állapotot kellett kihirdetnie (ez azonban a harcoló városban teljesen hatástalan volt). Rádióbeszédében a közvéleményt nyugalomra és önmérsékletre szólította föl. Ezzel újra csalódást okozott.

Az orosz egységek csak a város stratégiai pontjait (a hidakat) voltak képesek elfoglalni, illetve védelmezni a központi hatalmi szerveket és az időközben visszafoglalt rádiót. A magyar honvédség és rendőrség teljesen szétesett, fontos vezetőik (például a Honvédelmi Minisztérium Katonai Műszaki Kisegítő Alakulatainak vezetője, Maléter Pál ezredes, aki a stratégiai Killián laktanya védelmével volt megbízva, vagy Budapest rendőrfőkapitánya, Kopácsi Sándor) a saját szakállukra tárgyalni kezdtek a fölkelőkkel. A kapcsolatok például Maléter és a forradalmárok között az egész forradalom alatt nem voltak ideálisak, amint az kiderül a legendás Corvin-közi Pongrácz Gergely emlékezéséből, de a létrejött megegyezést mindkét fél betartotta.

Hruscsov a helyzetet nem becsülte alá, jól informálta őt egy reményteljes ifjú diplomata, Jurij Andropov, ebben az időben a Szovjetunió magyarországi nagykövete. Ezért rögtön október 24-én Budapestre érkezett a Mikojan és Szuszlov vezette pártdelegáció. A repülőtérről az MDP központjába mentek, de ezúttal nem Csajkával, hanem pancélkocsiban. A szovjetek Gerő leváltását és Kádárral utódlását javasolták, mely rögtön meg is történt. Kádár kemény hangú rádióbeszédet tartott, ellenforradalomról és reakciós elemekről beszélt. Gerő, Hegedűs és más sztálinisták Moszkvába menekültek. A politikai foglyok előtt megnyíltak a börtönök kapuit (itt-ott szabadlábra került néhány köztörvényes rab is, ahogy az a forradalmakban megesik).

A fölkelő egységek néhány ezer emberből álltak, a kormány egységek azonban semmivel sem voltak erősebbek. A forradalmárok pesti központja a Corvin köz volt, Budán a Széna tér. Két nap elteltével mintha nyugalom állt volna be. A forradalmároknak fogytán volt a muníciója. Úgy tűnt, a harcok lecsöndesednek. Ekkor azonban „valaki“ a feszültség óriási eszkalációjáról gondoskodott.

Kövér Gábor fordítása