|
|||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Nem vagyunk mi elvtársak!A magyar forradalom rövid történetét szándékozom megírni. E forradalomról nálunk néhány szakmabelin kívül alig tud valaki valamit, noha, ahogy mondani szokás, tőlünk alig egy kőhajításnyira történt, s az események tanúi is élnek még. Mikor a főiskolai felvételi vizsgán a jelentkezőket kérdezgettem a fölkelésről, azt sem tudták pontosan, mikor történt. Nos hát: pontosan félévszázaddal ezelőtt. 1956. október 23-án tört ki, az oroszok ugyanez év november 4-én brutálisan leverték (elszórt harcok még egy hétig tartottak). Mint a fentiekből kiderül, nem egészen két hétig tartott. Voltak azonban előzményei, illetve kegyetlen és szomorú epilógusa is. Hatása, bár röpke ideig tartott, évekig tartott. Magyarország a fölkelés előestéjén egészen más helyzetben volt, mint az akkori kommunista Csehszlovákia. A háborúban – saját magának is köszönhetően – rossz helyen állt. E politikai kudarc szörnyű következményekkel járt. Az országot először a visszavonuló német, majd a támadó orosz egységek tették tönkre, fosztották ki. Az orosz katonák a civil lakossággal szemben addig soha nem látott kegyetlenséggel viselkedtek. Az éhezés és nyomor sújtotta országot az orosz megszállást az ún. Szövetséges Ellenőrző Bizottság irányította. A Bizottságban a küldöttek 90%-a orosz volt, elnöke pedig Vorosilov marsall volt. Ennek ellenére a nyugati szövetségesek nyomásának köszönhetően két félig-meddig szabad választást tartottak. Az elsőn az oroszok támogatta kommunista párt szégyenteljes vereséget szenvedett, s a fokozódó terror ellenére sem sikerült a másodikat teljesen megnyernie. A sztálinizmusnak Magyarországon nem voltak szilárd alapjai: a társadalom, mondjuk a csehtől eltérően, nagyon konzervatív volt s a szláv szimpátia természetesen szóba sem jöhetett. Ezért a sztálinizmusnak itt sokkal durvábban kellett viselkednie, mint nálunk. A gazdaság, alig magához térve a háborútól, 1953-ban, Sztálin halála után az összeomlás szélén állt. A Sztálin utáni orosz vezetés a helyzetről jól volt informálva, felismerte, hogy cselekednie kell. Ezért 1953 júniusában Moszkvába raportra rendelték a mit sem sejtő magyar kommunista fejeseket. A tárgyalások alatt a magyar minidiktátort, Sztálin egykori kedvencét, Rákosi Mátyást kegyetlenül leteremtették. Berija (akinek már csak pár hónapja volt hátra életéből) rögtön az előszobában ezt mondta: „Mi az, még mindig maga? Még mindig maga a magyar főtitkár?“ A tárgyalások alatt egyértelmű utalással Rákosi zsidó származására így folytatta: „Figyeljen ide, Rákosi. Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon uralkodott török szultán, Habsburg császár, tatár kán és lengyel fejedelem, de azt még nem hallottuk, hogy zsidó király lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni. Vegye tudomásul, hogy mi ezt sohasem fogjuk megengedni.” Rákosit tették felelőssé mindazért, amire előzőleg ők maguk utasították. Föltételesen a Magyar Dolgozók Pártjának (így nevezték a kommunista pártot, miután magába olvasztotta a szociáldemokrata pártot) első titkára maradt, hogy lehetősége legyen kijavítani a hibákat. A miniszterelnök a kommunista agrárszakértő Nagy Imre lett. A magyar kommunista vezetés a hazaiakból és a moszkvai emigránsokból állt. A hatalmi harcban, melyet Moszkvából Sztálin bujtogatott, a moszkoviták győztek: a párt élén az úgynevezett „négyesfogat“ állt, melyet Rákosin kívül (a gazdás irányítója) Gerő Ernő, (a honvédségért és titkosszolgálatokért felelős) Farkas Mihály és (a kultúrpolitikus) Révai József alkotott. Moszkvai emigráns volt Nagy is. A hazai kommunista vezetők nem jártak jól: Rajk László akasztófán végezte, helyettesét, Kádár Jánost pedig bebörtönözték. Nagy a kommunista vezetés enfant terrible-je volt: kétszer is fölszólalt a párt irracionális mezőgazdasági politikája ellen, mindkétszer megalázó önkritikát kényszerülve visszakoznia kellett, bizonyos időre félre is állították. Nagy tehát miniszterelnök lett és posztsztálini reformokba kezdett. Kissé kiszélesítette a kisvállalkozások lehetőségeit, megszüntette az internáló táborokat, illetve a városi lakosság kitelepítését, újjá akarta szervezni a Hazafias Népfrontot (a csehszlovák Nemzeti Front, a Národní fronta magyar megfelelője), hogy az a kommunisták ellensúlyát képezze (Magyarországon nem léteztek a Csehszlovák Szocialista Párthoz vagy a Csehszlovák Néppárthoz hasonló műpártok). Megszerezte a pártértelmiség túlnyomó részének a támogatását. Rákosi helyzete megingott és defenzívába szorult. Nem sokáig: a tapasztalt intrikus 1954-ben „tanulmányútra“ Moszkvába utazott, ahol meg tudta győzni Hruscsovot, hogy Nagy Imre túlzásokba esik. Rákosit segítette, hogy Oroszország és a szabad Nyugat kapcsolata átmenetileg tovább romlott. Márciusban Rákosi világos utasításokkal tért haza: Nagynak önkritikát kell gyakorolnia és változtatnia kell az irányvonalán. Ebben a pillanatban valami hallatlan történt: Nagy ezt határozottan megtagadva benyújtotta lemondását. Erre leváltották (a bolsevik világban nem szenvedhették a lemondást), minden funkciójától megfosztották és nyugdíjazták. Helyére Rákosi készséges csatlósa, Hegedűs András került (aki nagyon fiatal, mindössze 34 éves volt ekkor, később érdekes fejlődésen ment keresztül: a forradalom után szakított a politikával, 1968-ban pedig nyíltan kritizálta Csehszlovákia megszállását és ettől kezdve a magyar ellenzék tagja lett). Rákosi azonban elszámította magát: Oroszország és Nyugat viszonya csak átmenetileg hűlt le. Hruscsov hozzájárult Ausztria szabadságának visszaállításához, javított a Jugoszláviához fűződő viszonyon, ráadásul 1956 elejétől elindult a Sztálin örökségével történő (nagyon következetlen) elszámolás. E két utóbbi dolog Rákosi számára halálos volt: Rajk László elítélésében és kivégzésében a magyar diktátornak oroszlánrésze volt, Rajkot többek között Tito ügynökeként ítélték el, a sztálinizmus megbélyegzése pedig egyszersmind Rákosi elítélését is jelentette. Ebben a helyzetben Rákosi azt az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: minden erejével ragaszkodott a hatalomhoz, jóllehet fokozatosan elveszítette támogatását Moszkvában és végül saját pártjában is. Így akaratlanul jócskán hozzájárult a magyar társadalom radikalizálódásához. Jellemző, hogy a nyomás alatt fokozatosan hogy változtatta meg a Rajk-perről a véleménynét: 1955 nyarán még úgy vélte, hogy Rajk ugyan bűnös volt, de nem abban, amiben elítélték. Ugyanezen év novemberében azt mondta, hogy a bűnös az ÁVH (az állambiztonsági szolgálatot hívták így Magyarországon) volt, de részben Rajk is bűnös volt. 1956 márciusában már a fő vétkes az imperialista ügynök Berija és a Sztálin halála után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Péter Gábor (az ÁVH vezetője) bandája volt. Ezután a magyar bíróság rehabilitálta „Rajk László elvtársat“. Végül 1956 májusában Rákosi elismerte bűnösségét a Rajk-perben és kimondta a következő mondatot: „a személyi kultuszt én magam is eltűrtem, sőt nem egyszer támogattam.“ Ezzel maga jelentette be politikusi halálát. Júniusban az együttes moszkvai és hazai törekvéssel lemondatták és orosz száműzetésbe távozott. Haza már csak 1971-ben érkezett – koporsóban. Utóda hűséges csatlósa Gerő lett, a pártban némi személyi változások történtek, ezek során titkár lett időközben „rehabilitált” Kádár János is. Ekkor Nagy Imre már nem is volt a párt tagja, 1955 őszén ugyanis kizárták a magyar reformkommunista írók tiltakozó akciója után (mikor kizárásáról értesült, állítólag sírva fakadt). Az oroszok a magyar kommunistáknak Nagy visszavételét tanácsolták, azok azonban – Rákosihoz hasonlóan – mindig két három lépéssel le voltak maradva, mint amit az önfenntartási ösztön kívánt volna. Ragaszkodtak Nagy önkritikájához és ahhoz, hogy tagadja meg radikális követőit. Ezt olyan időben kérték tőle, amikor Nagynak egy koncertre érkezésekor a publikum fölállt és ovációban tört ki. Az emberek Nagytól sokat reméltek - érthető okokból, nem volt kéznél senki más, akiben megbízhattak volna. Ezt a reménykedést erősítette a reformkommunista érzületű értelmiség is. Vezetői többnyire még sokkal radikálisabbak voltak, mint gurujuk. A fiatal értelmiség klubját, a „Petőfi kört“ (mely eredetileg a kommunista ifjúsági szervezet keretein belül született) fölhasználva rendezték 1956 nyarán vonzó témájú vitaestjeiket (a történettudományról, a marxista filozófiáról, de a sajtószabadságról is – ez utóbbin hétezer ember vett részt. A „szocialista törvényességről” folytatott vita előtt a kommunista szervek a klub tevékenységét betiltották, de szeptemberben működését újra engedélyezniük kellett.) Szeptemberben Nagy Imrével közvetlenül Gerő és Kádár tárgyalt, továbbra is ragaszkodtak azonban az előbbi önbírálatához. Végül Nagy október elején annyiban meghátrált, hogy maga kérte írásban párttagságának visszaállítását. Hangsúlyozta hűségét a párthoz, és pártbeli nyilvános vitát követelt állítólagos hibáiról. Ezután készségesen eleget tettek. A forradalom kitöréséig pontosan tizenhárom nap volt még hátra. A fenti események hátterében az ország nyomorúságos szociális helyzete állt. Bizonyos körülményeknek köszönhetően alkalmam volt 1956 nyarán Budapesten járni (középiskolai cserekiránduláson voltunk, magyar vendéglátóinkat egy évvel később Prágában kellett volna vendégül látnunk – természetesen ez elmaradt). Életemben először láttam igazi nyomort. A város úgy nézett ki, mintha a front nem tizenegy éve, hanem csupán néhány hónapja vonult volna el. Lengyelországot (a lengyelekhez a magyarokat hasonló rokonszenv fűzi, mint a cseheket a délszlávokhoz) 1956 őszén elégedetlenség rázta meg. Hruscsov nem tudta megakadályozni Gomulka visszatérését a hatalomba. A magyar közvélemény radikalizálódott. Október 6-án néhány tízezer ember részvételével újra eltemették a politikai perekben kivégzett kommunistákat. Aztán a többieket is. Őrizetbe vették a biztonsági szolgálatokért volt felelős Farkas Mihályt. Budapest különböző részein az elégedetlen emberek kezdtek összeverődni. Október 16-án a szegedi egyetemen a hallgatók felújították az egykori független szervezetet. Október 22-én ehhez csatlakoztak a budapesti, pécsi, miskolci és soproni egyetemek hallgatói is. Megfogalmazták követeléseiket: az orosz megszálló egységek kivonása, a magyar-orosz kapcsolatok fölülvizsgálata az egyenlőség és a be nem avatkozás alapján, a teljes szólásszabadság. Egyelőre hiányzott a semlegesség és a kilépés a Varsói Szerződésből, máskülönben csírájában fölkelés programjának összes elemét tartalmazta, messze túlvolt persze mindazon, melyet akkor akár Nagy Imre képes lett volna elfogadni. Így érkeztünk el október 23-hoz a forradalom első napjához. (folytatás következik)
|