Két emlékmű

Ötven évvel ezelőtt, 1956. október 23-án, Budapesten hatalmas tüntetés kezdődött, melyből Közép-Európának az orosz kommunista uralom elleni első nagy fölkelése lett.

Magától adódik a hasonlóság a csehszlovák „1968”-cal. Szimbolikusan ezt Joszif Sztálin két szobrának sorsával lehet dokumentálni.

A budapesti szobor valamivel kisebb volt, mint a prágai. A diktátor ott magányosan állt. Ledöntésének ötlete spontán mód született október 23-a estéjén, az akció közben kiderült, hogy az nem lesz egyszerű. Sztálin szobrát daru nem bírta elbontani, a hegesztőre volt szükség. Végül sikerrel jártak a szobordöntők: a talapzaton csak két hatalmas csizma maradt. Mintha csak arra várna csizmapár, hogy valaki újra fölhúzza. A szobor ledöntésében résztvevők Kádár alatt súlyos büntetést kaptak.

A csizmák azonban eltűntek. Ma már semmi sem emlékeztet arra, hogy valaha szobor állt a helyen.

Mi, idősebbek még emlékszünk arra a hatalmas kőhalomra, mely a Čech-híd fölötti dombot csúfította. A diktátort cseh és orosz kőből készített „dolgozók” támasztották. A „pártunk és kormányunk” által szervezett irányított lebontás, mely Hruscsov jóváhagyásával (vagy talán utasítására) történt, néhány hónapig tartott. A monstrum maradványai ma is ott rondítják a híd fölötti hegyoldalt. Senki nem tudja, mi legyen velük.

A kétféle Sztálin-emlékmű sorsához hasonlóan, Magyarországon sztálinizmusnak is ingatagabbak voltak az alapjai, mint a Csehországban. Az oroszok megszállóként érkeztek az országba és úgy is viselkedtek. Csak a kilencvenes évek elején távoztak a megszállók. Az 1945-ben tartott félig szabad választásokon (melynek megtartásához a nyugati Szövetségesek ragaszkodtak) a kommunisták egyértelmű és megalázó vereséget szenvedtek. A kommunista rezsim a terrorral elegy piszkos intrika révén jutott hatalomra. Az országban szörnyű nyomor volt. 1953-től bevezetett könnyítéseket hamarosan visszavonták.

A cseh társadalom túlnyomó többsége az orosz egységek bejövetelét 1945-ben fölszabadulásként élte meg. Az orosz katonák csak rövid ideig állomásoztak nálunk, mindent a helyi kommunistákra hagytak. A kommunisták teljesen meggyőző módon nyertek, mert a szláv rokonszenvre és a csehek a”szocializmushoz” iránt érzett plebejus vonzódására építettek. Ennek köszönhetően a kommunisták az 1948. februári puccsot törvényes hatalomátvételként tüntethetik fel. A szociális helyzet jó volt, legalábbis abban a tekintetben, hogy senki nem éhezett.

A magyarok a forradalom alatt két ügyért küzdöttek: a politikai pluralizmusért és a nemzeti szuverenitás visszaállításáért. Hogy ez szépszerével nem fog menni, október 23-a estéjétől kezdve világos volt. A fölkelés végül véresen elbukott az orosz túlerővel szemben. Nyugatnak nem maradt más, mint ölbe tett kézzel tehetetlenül figyelni. Ennek ellenére: „ha a földbehullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz”. 1956 őszének áldozata megtérült. Mind az orosz, mind Kádár tudta, mit engedhetnek meg maguknak ezután és mit nem.

A hatvanas és hetvenes évektől kezdődő viszonylagos szabadságot a magyarok az 1956-ban elesetteknek köszönhetik.

A Prágai Tavasznak is kétségtelenül megvolt a maga jelentősége a bolsevik uralom fölbomlásában és bukásában. Csakhogy a reformkommunista elit nagyon tartózkodó volt a politikai pluralitással vagy az állami önállósággal kapcsolatban. Realistábban akartak viselkedni, mint a magyarok 1956-ban. Ez azonban egyáltalán nem segített rajtuk. Ezután húsz évig tartó lélekölő pangás várt ránk.

A magyar forradalom Közép-Európa elnyomott nemzeteinek első nagy fölkelése volt az orosz megszállás és kommunista elnyomással szemben. A magyar Dávid akkor a vörös Góliással szemben elbukott. A Dávidok azonban a mindennapokban általában ritkán győznek. Ennek ellenére a magyarok ma is büszkék lehetnek forradalmukra.

Mladá fronta Dnes 2006. október 23.
Kövér Gábor fordítása