In memoriam Tóth Ilona

Ez az írás egyszerre megkésett és korai. Elkésett, hiszen a magyar forradalommal kapcsolatos, melynek 49. évfordulója a múlt héten volt, s a halottak napján is túl vagyunk. Korai viszont azért, mert jövőre lesz 1956 ötvenedik évfordulója: a történet szálai, melyről írok, november 18-án kezdődtek bonyolódni. 1956. november 18-án.

Tóth Ilona, a budapesti orvostudományi egyetem hatodéves hallgatója éppen huszonnégy éves és nyolchónapos volt akkor. Kora az elkövetkező évben és száz év múlva is huszonnégy év és nyolc hónap, éppen ennyi idős volt ugyanis, mikor 1957. június 27-én Budapesten fölakasztották.

Története pátoszra és szentimentalizmusra csábít. A valóság azonban kegyetlen, ahogy mondani szokás, „ellentmondásos“. Rengeteg dolgot kellene vele kapcsolatban elmondani. Az eset szomorú módon végletesen megosztja Magyarországon a szociálliberális és nemzeti konzervatív oldalt. Ilyenkor a tárgyilagosság gyakran mellékvágányra terelődik.

A rendőrségi és bírósági jegyzőkönyvekből kiindulva az eset a következőképpen néz ki:

Tóth Ilona 1956 őszén szigorlati gyakorlaton volt a Péterfy utcai kórházban, Budapest hetedik kerületében. Mikor október 23-án kitörtek a harcok, csatlakozott az Önkéntes Mentőszolgálathoz, ápolta, ellátta sebesült felkelőket. Miután november elején a forradalmat eltiporták az orosz tankok, fiatalokból álló csoportot szervezett, hogy segítsenek két újságírónak, Obersovszky Gyulának és Gáli Józsefnek röplapok és az illegális „Élünk” újság kiadásában. A kiadványt a kórház stencilgépén sokszorosították, míg egy rendőrségi rajtaütést követően a nyomdát és a „terjesztést” elköltöztették a kórház közeli kisegítő részlegére, ahol a medika időközben megbízott vezető lett. A fekvőosztályon jónéhány az oroszokkal folytatott harcokban megsebesült embert is rejtegetett - akiket különben halál fenyegetett.

Ekkor a forradalom már halálos görcsökben vergődött, a kör az illegális csoport körül egyre szorosabb lett, idegesség és gyanakvás légköre uralkodott a tagok között. November 18. estéjén Ilona két barátja (és egyben munkatársa) egy embert fogtak el és vezettek a részlegre, mert gyanúsnak találták. Alaposan megmotozták, a vizsgálat során egy fényképet találtak nála, melyen az ÁVH, a magyar állambiztonság őrmesteri egyenruhájában volt látható a férfi. A fogva tartott állítólag 1953-5 között sorkatonai szolgálatát töltötte csak az ÁVH-nál (ÁVH a cseh államvédelem és a BM fegyveres erőinek a kombinációja volt), a zászlós egyenruhában merő hiúságból fotóztatta le magát (csak egy tökéletes idióta hordott magával hasonló fotót magánál azokban a hetekben). Úgy ítélték meg, hogy ha a férfit nem teszik el láb alól, az egész csoportot föladja (kétségtelen így is tett volna), tehát meg kell ölniük. Ám egy embert csupán a tévé-sorozatokban könnyű megölni. Ráadásul este a kórházban bajosan lehet lövöldözni, s a pincében Obersovszky Gálival éppen az újságon dolgozott. Odahívták az orvostanhallgatót. Egyetértett azzal, hogy a szerencsétlent el kell hallgattatni. Aneszteziológust hozott, a föltételezett ávóst elkábították, de az injekciót nem sikerült az ütőerébe szúrni, sem később a szívébe. Ilonának ekkor távoznia kellett, az egyik fiatalember az áldozatot megfojtotta. Végül – az időközben visszatért Ilonával – elvonszolták a wc-re, ahol Ilona zsebkéssel szíven szúrta. A halál közvetlen oka állítólag ez volt. A holttestet elásták a kertben.

Rögtön a következő napon Kádár rendőrsége rátört a részlegre és Tóth Ilonát őrizetbe vették. Legelőször az illegális nyomda után nyomoztak, csak két hét múlva került sor a gyilkosságra. Mindhárom résztvevő beismerte tettét. Nyilvános tárgyalást tartottak (a kádári represszió gyakorlatától teljesen eltérően), ahol a vádlottak tettük ismételten beismerték. A két fiatalembert és Tóth Ilonát halálra ítélték. A Legfelsőbb Bíróság kegyelmi kérvényüket elutasította. A két férfit június 26-án, Ilonát pedig 27-én kivégezték.

Az események fenti leírásán alapszik a politikai vita egyik vetülete. Az értékelések persze itt is megoszlanak – egyesek gyilkosról beszélnek, mások egy hazafi és forradalmár tragikus sorsáról. Az előbbit látszólag alátámasztja az a tény, hogy Tóth Ilona mostohatestvérének rehabilitációs kérelmét 1990-ben elutasították s a bíróság ítéletét a Legfelsőbb Bíróság 1994-ben jóváhagyta. Tóth Ilonát 2000-ben egy olyan törvény alapján rehabilitálták, mely a forradalom és szabadságharc céljával, eszmeiségével összefüggő, a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott, eredetileg bűnügyinek tekintett cselekmények elkövetéséért hozott ítéleteket megsemmisítette.

Mások szerint a per elejétől fogva koholt volt, a vád abszurd, a bűnvallomást pedig brutális erőszakkal érték el. Magyar Jeanne d’Arc-ról beszélt az Orbán-kormány igazságügyminisztere, Dávid Ibolya, mikor a FIDESZ akkori elnökével, Pokorni Zoltánnal együtt ünnepélyesen leleplezték az Orvosi Egyetem épülete előtt Tóth Ilona szobrát.

Az eset körül számos momentum homályos: nem hiteles a boncolási jegyzőkönyv, mely ráadásul nem is mindig igazolja a vádlottak tárgyaláson adott válaszait. Az áldozat identitása és a halál beálltának ideje bizonytalan. A beismerő vallomások ellentmondásosak. Tóth Ilona pszichiátriai és neurológiai vizsgálatának furcsa eredményei pedig nem zárják ki (ám nem is erősítik meg), hogy brutálisan megkínozták.

Nem tisztem eldönteni, kinek van a vitában igaza: csupán publicisztikai szinten vagyok járatos a témában, egész egyszerűen azért, mert többre nincsen időm. Nem tarthatok azonban magamban néhány megjegyzést. Józan ésszel abból indulok ki, hogy az eset nem teljesen légből kapott. Ugyanakkor előrebocsátom, hogy az ügyben elfogult vagyok, méghozzá nagyon is: egy nőt kivégezni szerintem a disznóságok disznósága, jelen esetben Európába az orosz sztyeppékről importálták.

Az első hozzáfűznivalóm módszertani: a kádári elnyomás rendőrségi és bírósági jegyzőkönyveket további bizonyítékokkal és tanúvallomásokkal kell alátámasztani. Ahol ez lehetetlen (ami bizonyosan gyakran előfordul), a közlés hitelessége erőteljesen megkérdőjeleződik. Ha valaki ebben az ügyben eltérő tanúvallomást tett 1957-ben és aztán a szabadság idejében, hitelesnek tekinteni csak az utóbbit lehet.

Második megjegyzésem a körülményeket illeti. Magyarországon kialvóban volt a polgárháború, melyben lőttek, ezrek elestek. Az áruló megölése az ilyen helyzetben megbocsátható. De legyen szó akár tragikus tévedésről. Az ilyen esetek háborúban megesnek. Nem tárgyilagos dolog gyilkosságról beszélni, túlzás.

A harmadik megjegyzés a rehabilitációval foglalkozik: Ez Nyikita Hruscsov valamiféle hagyatéka korunknak. A bolsevik rezsim Oroszországban (és később a birodalom európai gyarmatainak csatlós rezsimjeiben) nem csak azokat büntették, akik fölkeltek ellenük, hanem „saját” embereiket is – ez utóbbiakat koholt vádak és kierőszakolt beismerések alapján. Ezeket talán rehabilitálni kell, hiszen a rendszerhez hívek maradtak. Igazából a tiszteletre azonban az előbbiek szolgáltak rá. Utóbbiakat pedig azért meg kell büntetni, amit tényleg elkövettek. Hadd magyarázzam ezt el egy számunkra érthetőbb helyzettel: Josef Mašín hős volt, senkinek nem jut eszébe jusztizmordról beszélnie esetében és a német bíróságokat „rehabilitációjára” fölszólítani. Josef Mašín ugyanis semmi ilyesmit nem igényel. E másik síkon Tóth Ilona sem szorul semmiféle rehabilitációra. A rehabilitációra Rajk László szorul, ezt a kommunista gazembert az a gépezet gyűrte be, melyet maga rakott össze és tartott működésben. Éppen úgy, mint cseh megfelelőit, Slánskýt, Gemindert, Reicint és a többieket. Ha Tóth Ilona a háborúban durva hibát követett el és egy ártatlan megölésében segédkezett, akkor problémája van. Ő és az Isten közötti problémáról van szó, a világi igazságszolgáltatás itt nem elégséges.

Eddig tart Tóth Ilona esete. Hosszú évek óta motoszkál fejemben, boldog vagyok, hogy meg tudtam írni. Végtelenül sajnálom őt. Példája arról tanúskodik, hogy milyen borzasztó korban éltünk. Voltak országok és voltak oly korok, mikor az ember úgy érezte, igazából az akasztófán van a helye. Hálát adok Istennek, hogy nem ilyen korban és helyen éltem.

2005. november 8.
Kövér Gábor fordítása