|
|||||||
|
|
|
|
|
|
|
|
Tempora mutantur„Visegrád“ maga idejében harcot kezdő csatakiáltás volt Havel akkori köztársasági elnök és Klaus akkori miniszterelnök közötti vitában. Klaus számára a visegrádi együttműködés disszidens zárvány volt, a „nempolitikus politika“ benyomulása a külpolitika területére. Klaus a nyugati struktúrákba óhajtott integrálódni, ahova egyébként eredendően tartoztunk is szerinte. Így például 1994 áprilisában többé kevésbe demonstratív módon nem vett részt a közép-európai elnökök találkozóján Litomyšl-ben. Ma a találkozót az elődjétől örökölt teljes cirkuszi csinadrattával szervezi, érezhetően örömmel állna „Visegrád“ élére. Természetes, hiszen változik az elnök, változnak az idők is. Már nem az integrációról van szó, hanem hogy tagokként megkapjuk a bennünket is illető jogokat és ugyanakkor szabadságunkból egy jottányit se veszítsünk. Legyen szó a schengeni rendszerhez való csatlakozásról, az euró bevezetésének egyenlő föltételeiről, vagy hogy az európai szuperállam ne fossza meg a tagállamokat szuverenitásuktól. Ez a maga módján érthető dolog, de van benne valami ellenszenves vonás is. A korábban siralmas állapotban levő hajótöröttek, akiket kihúztak a hajó stabil fedélzetére, már megrázták magukat és nagyobb adagot követelnek a hajó konyháján. Egy kissé nehéz természetű társaság, jóllehet feketebárány is akad a társaságban, Magyarország ugyanis nem kontráz nekik. Nagyobb baj, hogy a fentieken kívül ezek az országok semmi másban képesek megegyezni. Mindez belpolitikájuk különbségeiből fakad, illetve abból, hogy máshová helyezik a hangsúlyt külpolitikájukban. Lengyelország és Szlovákia hasonló utat járt be az utóbbi időben. Egy erős párt jutott hatalomra (a lengyeleknél nemzeti konzervatív, Szlovákiában szocialista), mely két többé-kevésbé szélsőséges párttal szövetkezett és radikálisan elhatárolódik közvetlen elődjétől. Csehországban is hasonló megoldás van születőfélben. Magyarországon az ilyen irányú változás szintén elképzelhető, bár ma nem időszerű. A külpolitika területét illetően, Lengyelország, a négyek legerősebb állama, büszkén fordulna szembe erős keleti és nyugati szomszédjával (Német- és Oroszországgal). Az önvédelemre törekedve azonban a jó kapcsolatokra törekszik az Egyesült Államokkal. Magyarország kapcsolatai a Nyugattal szemben problémamentesek, Oroszországgal korrektek. A cseh-német problémákat jelenleg elhomályosítja a lengyel-német konfliktus: a feszültség azonban csupán a szőnyeg alá lett seperve, nem pedig megszűnt. Az USA-val szembeni cseh politika minden hájjal megkent. Paroubek és Zeman legutóbbi kijelentései aggodalmat keltenek, hogy a szőnyeg alatt ott szunnyad a nagy keleti szláv testvér iránti szimpátia is. A szlovákok Németországhoz fűző kapcsolata hagyományosan kevésbé feszült, mint a cseheké (Németország messze van Szlovákiától), a Kelet iránt érzett rokonszenv azonban hasonló. Úgy tűnik, hogy a sokat emlegetett „különleges“ cseh-szlovák viszony elsősorban a Nyugattal kapcsolatos emancipációs és a kelt felé előzékeny közös politikában realizálódik. Hasonlóan hidegháború alatti Papandreu-féle Görögország viselkedéséhez. Az emancipáció néha szükséges, de lényegesebb a pozitív program. A biztonság területén adja magát az együttműködés. Az iszlám terrorizmus a jövőben a mi régiónkat is destabilizálni fogja. Oroszország energiaszállításaival befolyásolja a nyugati társadalmi békét, ráadásul nem adta föl a reményt, hogy erőteljesebben érvényesíti befolyását a valaha hozzátartozott területeken, különösen mikor azok válságba kerülnek. A fenti biztonsági kockázatokkal a visegrádi csoport egymaga természetesen nem képes megbirkózni, ahhoz túlságosan gyönge. Az emancipációt és a sértődékenységet azonban kooperációnak kell fölváltania (különösen a nyugati szövetségesekkel kapcsolatban, beleértve közéjük az USA-t is) A sikeres regionális politika előfeltétele múltunk tanulságainak levonása. Erre sajnos térségünkben minimális az esély. Mladá fronta Dnes 2006. szeptember 18.
|