A csehek és a kis nemzet problémája

Ha a kis nemzet problémájáról szeretnénk beszélni, elsősorban azt kell tudatosítanunk, hogy a kis nemzet problémája nem olyasvalami, ami elválaszthatatlanul a kis nemzethez tartozik. Vannak Európában kis nemzetek (az északi népek, a hollandok, a portugálok, a svájciak), amelyek nem szenvednek a kis nemzet problémájától. A kis nemzet problémája akkor alakul ki, amikor egy nép kényelmetlenül érzi magát a kicsiségében. Ez a kényelmetlenség-érzés általában külső körülményektől függ: a veszélyeztetettség érzése váltja ki, amelynek a kis népeknél, sajnos, rendszerint többé-kevésbé reális az alapja, továbbá az ebből eredő stressz és félelem, amely eltorzítja a nemzeti közösség látását, azt, hogy miképp érzékeli saját környezetét, és egyáltalán a világot, valamint hogy ez alapján hogyan cselekszik. Voltak, és még vannak nagy nemzetek, amelyek szenvedtek vagy szenvednek a kis nemzet problémájától, a halálos veszély érzésétől, amely tagjait megfosztja ítélőképességüktől. A németek csak azután szabadultak meg ettől a problémától, miután kirobbantották és elveszítették a legiszonyatosabb globális háborút, amit a világ valaha is megélt. A másik nagy európai nemzet, az orosz, mindmáig a kis nemzet megoldatlan problémájában vergődik, és kérdéses, hogy ez mit tesz vele és az egész világgal a jövőben. Általában azonban érvényes, hogy: a “kicsinek lenni”, mint probléma akkor keletkezik, amikor egy nemzet megengedi, hogy ez számára probléma legyen; amint azonban egyszer így merül fel, akkor az mindig megoldhatatlan probléma. A kis nemzet problémája nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint a kis nemzet komplexusát.

Szeretnék tehát néhány szót fűzni ahhoz, hogyan keletkezett és hogyan alakult az a létbizonytalanság, amelyben létrejött, fennmaradt és burjánzott a “cseh probléma” Közép-Európában, tehát hogy a cseheknek miért van saját magukkal problémája. A tizennyolcadik század vége óta Közép-Európa szellemi és politikai fejlődését kezdték befolyásolni a nagy polgári forradalmak eszméi. Ezek az eszmék az ezeréves európai, azaz latin keresztény civilizáció fejlődésének a termékei voltak. Központi magjukat a polgári egyenjogúság gondolata alkotta, és alkotórészük volt a község (kommunitás) eszméje, amelyben a politikai kompetenciák kiterjednek annak minden tagjára – a polgárokra –, és amelyben a közösség horizontális viszonyai a vertikális viszonyokkal azonos szinten vannak. A tizenhetedik és a tizennyolcadik század polgári forradalmainak liberális és demokratikus eszméi megkövetelnek egy keretet, egy pontosan meghatározott és behatárolt közösséget – ez a közösség pedig éppen a község, azaz a modern állam. Lényeges mindeközben, hogy a község elsősorban gyakorlati, a polgárok számára hasznos képződmény, vagy az kell, hogy legyen, úgy, hogy a polgár ezt a hasznosságot képes legyen racionálisan mérlegelni. Egyúttal azonban érzelmi kötelék is kialakul, amellyel a polgár kötődik “saját” községéhez, ez pedig a modern hazafiasság.

A folyamat elérte Közép-Európát és a Habsburg monarchiát is. Az, kivált a tizenkilencedik század derekától, egyfajta lassú és tétova átalakításon, egy következetlen és soha be nem fejezett átépítésen ment keresztül. Az alapvető probléma abban rejlett, hogy a monarchiának sohasem sikerült a szó modern értelmében “községgé” válnia lakosságának többsége számára. Ebben saját lényege akadályozta; egy korhadt államalakulatról volt szó, a középkor maradványáról, amelyben a katolikus vallás egy meghaladott, univerzalisztikus állami ideológiává degradálódott. Az igazságosság kedvéért hozzá kell tenni, hogy ezen felül kissé balszerencsés is volt: a soknemzetiségű államalakulatban végül egész sor nemzeti közösségnek (a románoknak, a szerbeknek, de az ausztriai németeknek is) lett a szomszédban a szemük láttára fejlődő államalakulata, amely érzelmileg lényegesen közelebb állt hozzájuk, és amelyet könnyebben tarthattak a magukénak. Más nemzetek, elsősorban a lengyelek, érthető okokból Ausztriát csak átszálló állomásként fogták fel a független Lengyelország visszaállítása felé vivő úton. A csehek számára egyrészt az egykori, önálló cseh középkori államra való történelmi emlékezés, másrészt pedig a közös nyelv volt a meghatározó. Ezt a cseh nemzetfelfogást manapság sokszor, és némileg igazságtalanul bírálták: a nyelv, mint kommunikációs eszköz nagyon fontos összekötő elem az emberek között, és ezért nincs ok arra, hogy kételkedjünk a rá alapozott közösség legitimitásában. A problémák a cseh környezetben nem abból születtek, hogy a nyelvi szempont érvényesült, hanem hogy mintegy egyszerre, és a körülmények szerint érvényesült mind a nyelvi, mind a történelmi szempont.¹

Ebben a helyzetben kezdődött a cseh nemzeti közösség elhúzódó, és a maga módján bámulatra méltó küzdelme a saját község felépítéséért, az a küzdelem, amelynek a kezdeti fázisát nemzeti ébredésnek nevezzük, és amely tulajdonképpen csak az önálló cseh állam létrejöttével érte el tetőpontját 1993-ban. A legelejétől fontos volt elsősorban - az, hogy a cseh politika és a csehek gondolkodása a politikáról kezdettől fogva a liberális és demokratikus európai eszméket vallotta (elsősorban a cseh újságírás alapítójának, Karel Havlíčeknek a munkásságában) - az, hogy a cseh politikusok és politikai gondolkodók a tudatában voltak annak, hogy az európai keresztény hagyományhoz és a közép-európai kontextushoz tartoznak, amit a cseh politikának figyelembe kell vennie (František Palacký), majd hogy globális dimenziókhoz is tartoznak, amelyekben a cseh politikának mozognia kellene (T. G. Masaryk) - végül nem szabad megfeledkezni a hisztérikus radikalizmussal szembeni cseh ellenállásról, a politikai realizmusról, mint a politikai programokkal szembeni követelményről, elsősorban pedig a rendszeres és elvi kritika szükségességéről, mint a nemzeti élet alkotórészéről (Havlíček, Masaryk).

A cseh politika nagy problémája mindeközben az volt, hogy egészen 1918-ig nem rendelkezett semmilyen összefogó, betetőző önkormányzati alappal. Csupán a Birodalmi Tanácsban és a tartományi gyűléseken helyet foglaló képviselői klubok, politikai pártok léteztek, valamint a különféle egyesületek és társulatok – hiányzott az, ami az egészet politikailag összefogja. Ebben a helyzetben a cseh politikának gondjai voltak a politikai követelések kifejezésével, ezért is játszottak a cseh politikai életben túl nagy szerepet az érzelmi megmozdulások és tömegszenvedélyek. Ezért volt a modern cseh község kialakulása során olyan nagy jelentősége Havlíček és Masaryk kriticizmusának – Havlíčeknek a primitív nacionalizmus és a hamis szlávság elleni fellépéseitől Masaryk küzdelméig a nemzeti múlt tárgyilagos felfogásáért, és az antiszemitizmus elleni harcáig.

Egy olyan társadalomban, amelynek nincs saját, a községen belüli politikai kommunikációt lehetővé tévő intézményes kerete, megnő az ideológiák szerepe. Ideológiák nélkül a politikai élet elképzelhetetlen, az ideológiának a politikában megvan a maga hasznos szerepe a közös értékek és célok megfogalmazásában. Egyúttal azonban mindig leegyszerűsítést és bizonyos torzítást jelent, ezért van szükség arra, hogy független kritikának legyen kitéve.

A cseh község előfeltételeinek építése és a politikai fejlődés folyamán a nemzeti ideológiának fokozatosan két változata érvényesült: mindkettő lényegében legitimáló jellegű volt – az volt a rendeltetésük, hogy mintegy érvényes belépőt állítsanak ki a cseh társadalomnak a fejlett európai nemzetek közösségébe. Feladatuk a cseh nemzeti társadalom magabiztosságának a megerősítése volt, egyúttal pedig hogy érzelmileg is közelebb juttassák hozzá azokat az értékeket, amelyeket a cseh politika vallott.

A cseh nemzeti ébredés első fázisára a szláv ideológia volt a jellemző. Ezt az ideológiát a legtisztábban Palacký, Šafařík és Kollár fogalmazta meg. Alaptézise a következő volt: azzal, amit az európai Nyugat az utóbbi évszázadokban olyan nehezen és nagy munkával próbál elérni, a “szlávok” (tehát a csehek is) ősidőktől fogva rendelkeznek. Az eredeti szláv társadalom, ahogy a Zelená Hora-i kézirat ábrázolja, eredendően demokratikus volt. Az ideológia az önidealizálás és az önmegnyugtatás hatalmas elemét tartalmazta, és nagyon szép terméke egy kis nemzet komplexusának, amely önmagában gyengének és veszélyeztetettnek véli magát, nem mer megállni a saját lábán, és inkább a nagy, őt meghaladó egység – a szlávság – felé tekint. Mivel ez a szláv egység elsősorban Oroszországot jelentette, a csehek szlávsága azzal fenyegetett, hogy eltávolodunk szellemi életünk európai forrásaitól. Az 1880-as években fellépett cseh tudományos nemzedék, elsősorban pedig Masaryk nagy érdeme, hogy ennek az ideológiának a meghaladottságát és hamisságát kimutatták.

Az első világháborúban kifejlődött a demokratikus és nyugati ideológia. Abból az értelmezésből indult ki, hogy az európai és a világtörténelem a teokrácia és a demokrácia közötti küzdelem. Ebben a küzdelemben a csehek egész történelmük során, kezdve a huszita mozgalommal, a demokrácia oldalán állnak; a háborús összecsapásban a demokrácia, az antant erői melletti elkötelezettségük tehát logikus. Ezzel Közép-Európa elmaradottabb térségében a nyugati demokrácia egyfajta előőrsévé, a megvert Németország és Ausztria által képviselt regresszív erőkkel szemben a nyugat bástyájává válnak. Ezt az ideológiát Masaryk Az új Európa² című politikai röpiratában fejtette ki, csírái azonban megtalálhatóak már Masaryk fő munkájában, az Oroszország és Európa³ címűben is.

Az ideológiának kétségkívül megvolt a maga reális kiindulópontja és pozitív oldala: az emigrációban levő cseh politikai vezetés a helyes oldalra állt a háborús konfliktusban, és a fejlett demokratikus országokhoz (Németország akkor még nem tartozott közéjük) való csatlakozásnak, valamint az általuk vallott értékek felvállalásának vitathatatlanul pozitív hatása volt a cseh politika formálódására. Egyúttal azonban a közép-európai “demokrácia bástyájának” túlexponált képzete eszmei alapot nyújtott olyan politikai tettekhez, amelyekben a kis nemzet komplexusa tükröződött. Egy olyan nemzeté, amely fél, és úgy véli, hogy hatalmi intézkedés által nagyobbá válhat, és hogy ez megszabadítja félelmétől. A csehszlovakista ideológia (ideiglenesen) lehetővé tette a csehek számára, hogy sikeresen befejezzék sokéves erőfeszítésüket Szlovákia lenyelésére. Úgy vélték, hogy a demokratizmusban találják meg a legitimitást kiterjedt német, magyar és lengyel területek elfoglalásához. Az, hogy eredendően demokratikus államalakulathoz tartoznak, eme etnikai csoportok számára egyszerre kellett volna, hogy megtiszteltetés legyen és elégséges pótlék azért, hogy nemzetállamukon kívül kell élniük, illetve, a szlovákok esetében, hogy dolgaik igazgatását nem vehetik saját kezükbe.

Mindezen intézkedések tényleges hatása épp az ellenkezője volt annak, amit a csehek elvártak tőlük. Az új államalakulat ingatagsága és bizonytalansága ezzel nem csökkent, hanem növekedett; a megmérettetés pillanatában az összes annektált csoport ellene fordult, és – természetesen Hitlerrel közvetlenül vagy közvetve együttműködve – a pusztulását okozták.

Nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy ez az ideológia a cseh politikai gondolkodás és a cseh politika történetében katasztrófát jelentett. Csak az volt a katasztrófa, hogy a geopolitikai térségünkben végbement további fejlődés azt eredményezte, hogy ezt az ideológiát hosszú ideig nem lehetett – Masaryk mintájára – alávetni kritikai elemzésnek és kritikai felülvizsgálatnak. A náci megszállás rövid, ám véres epizódja után, amely a cseh nemzeti társadalomból a kis nemzet komplexusának egy következő, ezúttal rendkívül erőszakos demonstrációját – a csehországi németek és a magyarok elleni brutális intézkedéseket – provokálta ki, negyven év orosz megszállás következett, amelynek súlyosságát és jellegét még nem fedték fel kellőképpen. Alapvetően fontos, hogy még az orosz uralom első bomlásának viszonylag liberális időszakában – a hatvanas években – sem nyílt lehetőség szabad vitára. Egyrészt a kommunista apparátus ellenőrizte a cenzúrát és az erőszakszerveket, másrészt a vita azon kommunista reformátorok kiváltságos rétege számára volt fenntartva, akik ebben az időben fokozatosan birtokukba vették a tudományos intézeteket és a tömegtájékoztatási eszközöket. Ami a forrásokhoz való hozzáférést illeti, monopóliumuk volt, és eközben kíméletlenül leszámoltak mindennemű nem-kommunista ellenzékkel, amely kritizálni próbálta őket. A múltról szóló szabad párbeszéd lényegében ki volt zárva, és a csehszlovákiai orosz uralom teljes felbomlásának rövidke időszakában – 1968-ban – ez az ügy érthető okokból nem nagyon állt a figyelem középpontjában. Többek között ezért sem haladt nagyon előre az újkori történelmünkre vonatkozó kritikai vita.

A kis nemzet komplexusa eredményezi, hogy a nemzeti közösség nem értelmes dolgokkal, hanem azzal a megoldhatatlan feladattal foglalkozik, hogy miképp lehetne elérni, hogy nagyobb legyen, mint amilyen a valóságban. Ebbe az irányba mutatnak különféle zavaros elméletek is, mint az, amelyik szerint a cseh azt a nemzetet példázza, amelyik az európai periférián elhelyezkedve arra törekszik, hogy európai centrummá váljon, és ez néha még sikerül is neki. A felnőtt nemzet (még ha kicsi is) tudja, hogy a maga módján a periféria is fontos, és hogy tisztességes perifériának lenni több mint hamis centrumnak.

A kis nemzet komplexusa megnyilvánul azon nagyság keresésében is, amelyet ha nem lehet bizonyíthatóan és korrekt módon elérni a jelenben, akkor legalább az elmúlt korokban kell megtalálni. Ilyen jellege volt a huszitizmus túlfűtött és nem tárgyilagos cseh ünneplésének, mint a magyarok ehhez hasonló romantikus önképének is, ami olyan nemzetről szól, amely saját testével védi Európát a támadó Kelettel szemben.

A kis nemzet komplexusa megnyilvánul abban is, ahogy érzelmileg túlbecsüljük saját jelentőségünket a kiélezett történelmi időszakokban: Ernest Denis a cseh történelemről írott munkájában Helfert Emlékirataiból idézi a következő történetet, amely az 1848-as pünkösdi felkelés idején játszódott le Prágában. Egy fiatalember egy kredencet vonszolt ki az utcára egy házból, nyilván azért, hogy a születő barikád alapjává tegye. Két nő (talán a tulajdonosok) ezt megpróbálta megakadályozni, ő pedig hisztérikusan rájuk kiáltott: hagyjatok, egész Európa ránk figyel!⁴ Furcsamód ugyanígy hangzik az, amit 1947-ben, a hidegháború küszöbén, Antonín Klatovský ír a Dnešek ben: “A jelenlegi fejlemények egyenesen a világesemények gyújtópontjába helyeztek bennünket. Minden szem ránk szegeződik. (…) Nehéz, de mindennél szebb a mi feladatunk: egy kis példán kell bemutatnunk, hogy a világ két kibékíthetetlen táborra való felosztása nem elkerülhetetlen szükségszerűség, hanem csupán félreértésről van szó.”⁵

A kis nemzet komplexusa gyakran politikailag erkölcstelen viselkedéshez vezet: így a magyarok a tizenkilencedik században ténylegesen eltúlozták a cseh politika “pánszláv” mozzanatait, és legitimációs ideológiájukkal – Mi vagyunk azok, akik védjük Európát a keletről jövő veszélytől, főként a pánszlávizmus veszélyétől – a hatalmas német nagybácsinál árulkodtak cseh szomszédjukra. A csehek azonban nem maradtak a magyarok adósai, és az első köztársaság idejéből való saját legitimációs ideológiájuk – Csehszlovákia, mint a demokrácia bástyája a reakció, az arisztokrácia és a teokrácia erőivel szemben – többek között a magyarok denunciálását jelentette a győztes nagyhatalmaknál.

A kis nemzet komplexusa tükröződik abban is, ahogy a csehek nagy kedvüket lelik a múlt csatáinak utólagos megvívásában. Milyen sok ember hajlandó ma nálunk harcba menni 1938-ban! Ennek a kedvtelésnek megvan a maga alibista visszája: ezzel tulajdonképpen azt mondják, hogy ’jelenlegi nyomorúságunk nem áll a mi kompetenciánkban és nem a mi felelősségünk – az elődeink okozták azzal, hogy nem harcoltak 1938-ban (1948-ban, 1968-ban)’. Ez ráadásul a történelem nem tárgyilagos felfogásáról is tanúskodik: a múlt csatáinak cseh harcosa hisztérikusan gondolkodik, és csak két dolgot tud elképzelni: a fegyveres harcot és az ölbe tett kezet. Az, hogy 1938-ban (és 1968-ban) a fegyveres ellenállásnak semmilyen reménye nem volt a sikerre, és lényegében értelmetlen lett volna, még nem jelentette azt, hogy a cseh társadalom jóváhagyást kapott volna ahhoz a hanyatláshoz, ahhoz a kapituláns és ízléstelen magatartáshoz, amelyről bőségesen tett tanúbizonyságot a második köztársaság és a kezdődő “normalizáció” időszakában.

Végül szeretném hangsúlyozni: a kis nemzet komplexusa nem felszámolhatatlan hiányosság, sem pedig halálos betegség – természetesen csak abban az esetben, ha kezelik. A kezelést pedig azoknak a problémáknak a racionális szemlélete, tárgyilagos elemzése jelenti, amelyeket az érintett kis nemzet saját magának okoz. Eközben útmutatóul szolgálhat számunkra az, amit 1846-ban, cseh polgártársainak szláv nagyképűségével vitatkozva, Karel Havlíček, a cseh újságírás nagy öregje írt: “Nem tagadjuk, hogy nagy szerencse egy hatalmas, kiterjedt nemzet tagja lenni, mint ahogy sok kis ember kíván nagy lenni, és mint ahogy talán senki sem taszítaná el magától a jó tulajdonságokat, hatalmat, vagyont, stb., ha rendelkezne velük; másrészről azonban rendesen azt várják el az értelmes embertől, hogy sorsával legyen elégedett, és megelégedvén azzal, amije van, ne kérje azt, amije nem lehet.”⁶

Nehéz ehhez bármit is hozzátenni.

1. Vö. Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. In: Válogatott tanulmányok I. Budapest, 1986, 507-511.

2. T. G. Masaryk: Nová Evropa (stanovisko slovanské) [Az új Európa /a szláv álláspont], Doplněk 1994, 61-68.

3. T. G. Masaryk: Rusko a Evropa [Oroszország és Európa], Laichter 1930-33, I, 238 ad., II, 624 ad., II, 635, 638 ad.

4. Ernest Denis: Čechy po Bílé Hoře [Csehország Fehérhegy után], F. Šimáček 1911, II-2, 385.

5. Antonín Klatovský: Naše politické strany a demokracie [Politikai pártjaink és a demokrácia], Dnešek 39/1947-8

6. Karel Havlíček: Slovan a Čech [A szláv és a cseh]. In: Lid a národ, úvahy a články z let 1845-51 [A nép és a nemzet, elmélkedések és cikkek 1845-51-ből], Melantrich, 1981, 66.

Limes, Tudományos Szemle, 2005, 2
Fordította: Zahorán Csaba