Események
Bohumil Doležal politikai jegyzetei index hozzászólásaikat várom

 

A csehek és a közép-európai megbékélés

I.

 

Közép-Európa posztkommunista államainak integrálódása Európa egészébe szükségessé teszi bizonyos súrlódási felületek fokozatos felszámolását, melyek részben az integrálandó államok, részben pedig ezek és nyugati szomszédaik között alakultak ki. E súrlódások jelentősége elsősorban az őket kifejező és újratermelő nemzeti közhangulatban mutatkozik meg s nem abban, hogy a nemzetközi viszonyokat negatívan befolyásolják. A kialakult helyzetre többféleképpen lehet reagálni. Tény, hogy a reakciók némelyikbe jelentősen csökkentheti az érintett államok együttműködésre, összeférhetőségre való hajlandóságát.

Előadásomban a csehek problémáiról szeretnék beszélni, azokról a gondokról, melyek múltbéli hibáikkal és bűneikkel kapcsolatosak. Olyan tévedésekről van szó, melyek máig terhelik szomszédaikhoz (németekhez, lengyelekhez és magyarokhoz) fűződő viszonyukat. Nem zárhatom ki annak lehetőségét, hogy az említett országoknak és népeknek hasonló problémáik vannak saját szomszédaikkal, például a csehekkel. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a kis népek közép-európai közösségében – mely hosszú idő után levetette az orosz igát – beszélni kell bűneinkről, s e párbeszédben mindenkinek saját bűneiről kell szólnia. Másként fennáll annak a veszélye, hogy a kritika – függetlenül attól, hogy jogos vagy jogtalan – indulatokat és ösztönös hárítási mechanizmusokat vált ki, melyek a beszélgetés szempontjából teljességgel terméketlenek. Meggyőződésem, hogy e tényezők figyelembevételével kifejlődhetne Közép-Európában az a párbeszéd, melyet a magam részéről kívánatosnak tartok, s melyre feltehetőleg Bibó István filozófus is gondolt, amikor a következőket írta: „Az igazi demokrácia és az igazi megbékélés akkor kezdődik majd ezek között a népek között, amikor először jut majd kifejezésre közöttük a közös elaljasodásra való közös rádöbbenés.1

 

Egy ilyen párbeszédben jelentős szerepe lehet mind a nyugati közönségnek, mind pedig a nyugati fórumoknak. A közép-európai államok korábban nem láttak mást a Nyugatban, mind azt a nagybácsit, aki tekintélye latba vetésével támogatja majd szomszédaikkal szembeni elvárásaikat. A közép-európai konfliktusok felszámolásának folyamatában a fejlett nyugati társadalmaknak ma sokkal inkább semleges pozíciót kellene betölteniük, olyan közeg példamutató szerepét vállalniuk, mely a jogszerűség elveit érvényesíti, és képes arra, hogy kellő távolságtartással ítélje meg a problémákat.

 

II.

A cseh társadalom azon politikai megnyilvánulásait szeretném tehát áttekinteni, melyek szomszédaihoz fűződő viszonyában konfliktusokhoz vezettek. Szemléletmódom meglehetősen kritikus honfitársaimmal szemben. Bár tudom, hogy az ilyen hozzáállás nálunk eléggé szokatlan, azt nem merném kijelenteni, hogy nézeteimmel hazámban teljesen egyedül állok.

l. Történelmi előzmények

A 17. században, a régi rendi állam megszűnésével kezdetét vette a cseh társadalom politikai szervezeteinek fokozatos leépülése. Ennek következménye az lett, hogy a 18. század végére – ellentétben Lengyelországgal és Magyarországgal – a cseh nemzet a szó politikai értelmében megszűnt létezni. A cseh nép puszta etnikummá minősült át, mely a Vencel-korona országainak belső területeit lakta, s mely főként parasztokból és a városok szegényebb társadalmi rétegeiből állt. Később azonban, a német táptalajon gyökeret vert közép-európai nacionalizmus fejlődése során bekövetkezett a cseh társadalom bizonyos fokú újraszerveződése. A 19. század második felében a csehek politikailag ismét döntőképes néppé, a szó modern értelmében vett politikai nemzetté váltak. De a sebzettség, melyet nemzeti tudatuk szenvedett, ennek ellenére megmaradt, mégpedig egyfajta torzulásként. Előszeretettel emlegetik nálunk némelyek a cseh plebejusságát, és szeretnék ezt demokratikus tulajdonságként feltüntetni. Ez a vállalkozás azonban tekintélyesebb fedezetre szorul.

A politikai „megújhodás” vezető személyiségeinek sikerült a cseh politikát az újkor liberális és demokratikus eszméinek talaján kibontakoztatniuk, és ugyanakkor megalapozták a kritikai magatartás tradícióját. Nem riadtak vissza például attól, hogy a cseh történelmi hagyományokról leválasszák a romantikus hamisítások torzulásait, sem attól, hogy győzelemre vigyék – a cseh társadalmon belül legalábbis – az antiszemitizmus ellen folytatott harcukat. Másrészt azonban, annak tulajdoníthatóan, hogy a csehek nagy számú német közösséggel éltek együtt (hétmillió cseh, hárommillió német) ugyanazon történelmi keretek között (a Vencel-korona országai), olyan mély és egyre súlyosbodó nemzeti konfliktus alakult ki, melyben mindkét fél halálos veszélyben érezte magát. Ez a stresszhelyzet, a halálos fenyegetettség általános érzése a cseheknél hamis nemzeti ideológiák forrásává lett. A politikai fejlődés kezdeti szakaszában cseh értelmiségi körökben elterjedt az a meggyőződés, hogy a csehek, és általában a szlávok valamiképpen már eredetüknél fogva mélyen demokratikusak, és amit más népek fáradsággal, erőfeszítések árán szereznek meg, azt ők eleve készen kapják, úgymond a génjeikben hordozzák. Ez a különös ideológia az új cseh történettudomány támadását nem állta ki. Sokkal veszélyesebbnek bizonyult azonban ennek modern változata, melynek keletkezése a Csehszlovák Köztársaság 1918-ban történt megalakulásával hozható összefüggésbe. A Csehszlovák Köztársaság a győztes nagyhatalmak támogatásával jött létre, és részét képezte annak a biztonsági rendszernek, melyet Franciaország tervezett egy esetleges német veszély elhárítására. Ez a történelmi adalék szolgálhat magyarázatul a csehek önmeghatározásához, mely szerint ők lennének a demokrácia és a nyugati civilizáció bástyája a nagy közép-európai sivatagban. Itt rejlik ama állítólagos cseh „kiválóság” (Erstklassigkeit) eszméjének eredete, melyet valamivel később a volt cseh miniszterelnök, Václav Klaus oly pregnánsan képviselt. Ez az ideológia azon a meglehetősen szerény, ám mégsem teljesen elhanyagolható valóságos tényen alapszik, hogy a cseh politikusoknak sikerült felszámolniuk sok korszerűtlen, még a letűnt Monarchia idejéből származó reakciós törekvést, és az aránylag haladó osztrák liberális alkotmányos tradícióhoz igazodtak. A halálos fenyegetettség érzése azonban, melyet a csehek egyrészt a németek, másrészt pedig azok részéről várható támadás veszélyeként élték meg, akik állítólag az Osztrák-Magyar Monarchia visszaállításán fáradoztak, olyan nemzeti politikához vezetett, mely a cseh demokráciát jelentős mértékben korlátozta, az államot gyengítette és belülről fenyegette, a cseh népet pedig valamennyi szomszédos ország ellenségévé tette. A német megszállás aránylag rövid, ám véresen kegyetlen epizódja (1939-1945) után a bosszúállás vágya oly erőteljesen söpört végig a cseh társadalmon, hogy a korábban is létező problémák már-már feloldhatatlan konfliktussá fajultak. E problémákat az orosz uralom idején kemény kéreg födte, ám a hatalmas szovjet birodalom összeomlása után rendre mind újjáéledtek, és a cseh társadalom nyugtalanságának kiapadhatatlan forrásait jelentik.

2. A cseh-német kérdés

A történelmi „Bohémia országai”-nak területén a 13. század óta élnek németek. Helyzetük az idő múlásával egyre biztonságosabbá, pozíciójuk egyre szilárdabbá vált; e folyamat iránya azonban a 19. században megváltozott . A cseh és német közösségek közötti politikai párbeszéd ebben az időben egyre inkább akadozott, míg az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának utolsó évtizedeiben gyakorlatilag lehetetlenné vált. A Csehszlovák Köztársaság a csehek és szlovákok nemzetállamaként alakult, és más népcsoportok – így a hárommillió lelket számláló németek is – nemzeti kisebbségnek számítottak. A csehszlovák alkotmány megalkotásának előkészületeiben nem vehettek, részt Masaryk csehszlovák elnök pedig egyenesen „emigránsok”-nak és „kolonialisták”-nak nevezte, vagyis másodrangú polgárokká fokozta le őket. A német területeknek az új csehszlovák államhoz való csatolását német részről nagyfokú nyugtalanság kísérte. Ez 1919-ben halálos polgári áldozatokat is követelő összeütközéshez vezetett a csehszlovák katonaság és a német lakosság között.

A Csehszlovák Köztársaságban a németeknek ugyan voltak egyéni jogaik, ám közösségként nem ismerték el őket, és népcsoportonként nem is képviseltethették magukat. A húszas évek derekán a német politikai képviselet a Csehszlovák Köztársaságban két csoportra oszlott, s bár a nagyobbik, az úgynevezett „aktivistáké” egészen 1938-ig részt vett a kormánykoalícióban, fontos beosztásokat nem kapott. Ez a részvétel nem is hozott semmilyen jelentősebb változást a csehszlovákiai német „nemzeti kisebbség” helyzetében. A harmincas években, amikor a német ipari területek Csehszlovákiában súlyos válságba jutottak, Németországban pedig Hitler került hatalomra, a csehszlovákiai németek körében nagy ívű emancipációs folyamat bontakozott ki, feltehetőleg a náci Németország közvetlen befolyásának következményeként. Hitler támogatásával a német területeket sikerült Csehszlovákiától elszakítani és Németországhoz csatolni. A Csehszlovák Köztársaság újraalakítása után, 1945-ben a túlságosan zilált cseh politika szélsőséges intézkedéseket hozott: a németeket (néhány kivételtől eltekintve) teljesen megfosztottak tulajdon- és állampolgári jogaiktól (a jogfosztás és kisajátítás intézkedéseit törvényerejű rendelet szintjére emelték), majd kitoloncolták őket a letiport Németországba. Ezt a megoldást a győztes nagyhatalmak (a Szovjetunió, Nagy-Britannia és az USA) Potsdamban szentesítették. Az önmagában is kegyetlenül erőszakos intézkedést cseh részről a védtelen német civil lakossággal szembeni szörnyű, tömeges bűncselekmények sora követte. Ezek után az országban hozzávetőlegesen kétszázezer német maradt; egy részük később áttelepült Németországba, másik részüket pedig a csehek asszimilálták. Jelenleg Csehországban körülbelül ötvenezer főnyi német kisebbség él.

Ez a történet a cseh társadalom számára lassan lidércnyomássá vált. Az 1989-es rendszerváltás után, amikor is lehetőség nyílt arra, hogy erről az ügyről szabadon és nyíltan beszéljenek, Bohemia-szerte fantasztikusabbnál fantasztikusabb ideológiák keletkeztek a cseh eljárások jogszerűségének igazolására. Például: az, ami akkor történt, mai nézőpontból személve igazságtalanságnak hat, de az akkori idők kontextusában tulajdonképpen egészen rendjén való volt. A németek elűzésének egyértelmű elitélése hamis aktualizálást (Präsentismus) jelent, és mindenki, aki Csehországban ilyen álláspontot képvisel, Németország fizetett ügynökének számít. A csehek elfojtott bűntudata, valamint a be nem vallott félelmük, hogy a németek valamiképpen elszámoltatják majd őket, közrejátszhatnak abban, hogy például a cseh társadalom viszonylag csekély mértékben támogatja a NATO-ba való belépést.

3. A cseh-lengyel kérdés

A „Vencel-korona” történelmi országaihoz – ahová magukat a csehek sorolták – tartozott az úgynevezett „osztrák Szilézia” is, melynek keleti részét, a cseh fejedelemséget túlnyomórészt lengyelek lakták. Az első világháború után erre a területre a csehek és a lengyelek egyaránt igényt tartottak. A csehek állami előjogaikra hivatkozva ragaszkodtak követeléseikhez, és azzal érveltek, hogy e terület hajdan a cseh állam részét képezte. A lengyel érvek ezzel szemben természetjogi jellegűek voltak. A cseh döntéseket valójában az itt fellelhető hatalmas szénbányák befolyásolták, továbbá az, hogy éppen itt, Teschener megye területén vezetett keresztül az akkor még egyetlen vasútvonal, mely Bohemia országait Szlovákiával összekötötte. Közvetlenül a Habsburg-monarchia szétesése utána a lengyelek a „techeneri” csehek képviselőivel folytatott diplomáciai tárgyalások után elfoglalták a terület lengyelek által lakott részeit. Néhány hónappal később a csehek kihasználták azt, hogy Lengyelországot leköti a bolsevik Oroszországgal való konfliktusa, és katonailag megszállták majdnem az egész említett területet. Ez a kisebb fajta háború a győztes nagyhatalmak élénk tiltakozását váltotta ki. Az antant döntőbírósága közbelépett, újra felosztotta a kérdéses területet, mégpedig a cseheket részesítve előnyben. Így került át a Csehszlovák Köztársaságba hozzávetőlegesen hetvenötezer lengyel. E döntés sajátságos következménye volt Teschen város felosztása, mégpedig oly módon, hogy a déli előváros a pályaudvarral cseh kézre került. Ez a konfliktus és a csehek magatartásmódja sokat ártott a Csehszlovák Köztársaság és Lengyelország kapcsolatának. A Müncheni Egyezmény után, 1938-ban a lengyelek elfoglalták a területet, a háború után azonban a cseheknek orosz támogatással sikerült visszaállítaniuk a háború előtti állapotokat. A lengyel kisebbség ellen irányuló megtorló akciókat az orosz és lengyel nyomás hatására megfékezték.

Ez a probléma súlyosságai fokát tekintve nem mérhető a cseh-német konfliktushoz, ám a cseheknek ebben az esetben sincs semmi okuk arra, hogy büszkék legyenek magukra.

4. A cseh-magyar kérdés

A cseh politikai képviselet a Csehszlovák Köztársaságban mindig uralkodó politikai tényező volt. Emiatt felelősséggel tartozik azért is, ahogyan a Csehszlovák Köztársaságban a magyarokkal bántak.

Amikor 1918-ban a szlovákok lakta területeket az új államhoz csatolták, felmerült a kérdés, hol is húzzák meg tulajdonképpen Szlovákia déli határait. A szlovákok által lakott terület a történelmi magyar királyság keretében sohasem volt önálló közigazgatási egység. A cseh politikusok beavatkozásának eredményeként azonban éppen itt, a Dunától délre húzták meg az úgynevezett stratégiai határt. Ennek oka az volt, hogy a cseh politikusok féltek az állítólagos magyar „revizionizmus”-tól, vagyis a magyar királyság történelmi határainak visszaállítására irányuló mindennemű törekvéstől. Így került át körülbelül hétszázötvenezer magyar az új csehszlovák államba. Egyes akkori szlovák politikusok hajlandónak mutatkoztak arra, hogy a szlovák-magyar etnikai határt ismerjék el demarkációs vonalként – ezt azért hangsúlyozom, hogy világossá váljék, miként is működtek közre a csehek ebben az ügyben. Az első bécsi döntés után, 1938-ban a magyarlakta területeket visszacsatolták Magyarországhoz, ám a háború után itt is visszaállították a háború előtti állapotokat. Az itt élő magyarokat ugyanúgy diszkriminálták, mint a németeket (vagyonelkobzás, jogfosztás), a cseh politikának csupán a magyarok elűzésére tett kísérlete maradt eredménytelen, mivel a nyugti szövetségesek ezt határozottan ellenezték. Ehelyett életbe lépett egyfelől a „lakosságcsere” gyakorlata (melynek értelmében minden Magyarországról Csehszlovákiába áttelepült szlovák helyébe, aki mellesleg szabadon dönthetett afelől, hogy melyik országba kíván élni, erőszakkal áttelepítettek Magyarországra egy magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárt), másfelől a magyarok átmenetinek mondott, ám meghatározatlan időre szóló átköltöztetése cseh területekre (ezen kitelepítetteknek csupán egy része tudott később hazatérni). A magyarok emberi- és tulajdonjogait Csehszlovákiában csupán a kommunista puccs után, 1948-ban állították vissza, legalábbis formálisan, és természetesen kizárólag oly mértékben, amennyire az orosz birodalom szokásainak megfelelt.

5. A cseh-szlovák kérdés

A csehek csupán saját nemzetük egyik ágának tekintették a szlovákokat. Ebben kezükre játszott a két nyelv szoros rokonsága, s a tény, hogy a múltban a szlovákok többsége a csehet használta az írásbeliség nyelveként. Ezt volt az oka annak, hogy a szlovák politikai nemzet létrejötte (a 19. század második felében) felháborodást keltett a cseh értelmiség köreiben: a csehek nemzetük gyengüléseként, árulásként élték meg az eseményeket. A Magyarország területén élő szlovákok különösen a múlt század vége és az első világháború közötti korszakban súlyos elnyomás alatt éltek. Ezért a szlovák politikai elit 1919-ben elfogadta a csehek ajánlatát a közös államalapításra. Erre a célra született meg a csehszlovák politikai nemzet fikciója, az a gondolat, hogy e nemzet a két ág egyesüléséből származik, s hogy e (mesterséges) nemzet tagjai a csehszlovák államnyelv két egyenértékű változatát beszélik. Ugyanakkor a szlovákoknak cseh oldalról – minden kötelezettségvállalása nélkül- önkormányzati rendszert ígértek, amely azonban 1938-ig nem valósult meg. A cseh társadalom minden tekintetben gyakorlati fölényben volt szlovák társához képest, ennek pedig az lett az eredménye, hogy a szlovákoknak e közös állam keretein belül le kellett mondaniuk az egyenrangú fél pozíciójáról. Az egységes politikai nemzet utópisztikus eszméjének megvalósítása részben emiatt fulladt kudarcba. A Müncheni Egyezmény után a szlovákok autonómiát kaptak, 1939-ben pedig Hitler jóváhagyásával formálisan független államot alapítottak. A háború alatt kommunista és demokratikus beállítottságú körök úgy döntöttek, hogy megújítják a csehekkel való szövetséget. Ez a háború befejeztével meg is történt. Ily módon a szlovákok messzemenő autonómiához jutottak a Csehszlovák Köztársaság keretein belül. Az egységes nemzet ideológiája ezek után már nem volt időszerű. A kommunisták támogatták a szlovákok emancipációs törekvéseit, azt remélvén ugyanis, hogy ezáltal előnyös pozíciókhoz jutnak Szlovákiában. A nem kommunista cseh pártok magatartása ebben a kérdésben elutasító és ellenséges volt. Ők ugyanis a „csehszlovakizmus” megújításáról álmodtak. Az 1946-os választások nyomán a helyzet drámai módon megváltozott: a szlovák társadalom (a csehekkel ellentétben) ekkor határozottan nemet mondott a kommunizmusra. Ennek hatására a kommunisták teljesen megváltoztatták politikájukat, s minden lehetséges módon korlátozni próbálták a szlovákok autonómiáját. A nem kommunista cseh pártok készségesen és buzgón segédkeztek. Közös erővel sikerült még az 1948-as kommunista puccs előtt megbénítaniuk a legjelentősebb szlovák pártot, a Demokratikus Pártot. A puccs után aztán maguk a nem kommunista cseh pártok is sorra kerültek. Ez talán a legszomorúbb fejezete a történetileg egyébként is rövid cseh-szlovák együttélésnek. Azt a szerepet pedig, melyet ebben a cseh politika játszott, aligha lehet másnak nevezni, mint szégyenletesnek.

III.

Hogyan viszonyul a mai cseh társadalom ezekhez a kérdésekhez?

Az általános nézet az, hogy a szétválás megoldotta a cseh-magyar problémát, és hogy történelmi örökségével a Szlovák Köztársaság ma már egyedül rendelkezik. A szlovákiai magyarok a cseh átlagember számára mindig valamiféle egzotikumot jelentettek, valami olyasmit, amit ez utóbbi nem értett, és amiről nem akart tudni. Ennek ellenére tovább él nálunk a magyar veszélytől való nem túl erőteljes, de létező félelem, melyben a csehek rossz lelkiismerete szólal meg. Így lehet megérteni a magyarokkal való együttműködéssel kapcsolatos lekezelő magatartást is, amely Klaus, volt cseh miniszterelnök nyilatkozatait is jellemezte.

A cseh-lengyel kérdést nálunk általában regionális kérdésnek tartják: Észak-Morvaország problémájának. A konfliktus eredetével és alakulásával kapcsolatban teljes a tájékozatlanság. A lengyel kisebbség helyzete manapság nem jelenti drámai feszültségek forrását a cseh-lengyel viszonyban. Ez a kapcsolat az utóbbi időben kifejezetten jónak mondható. Ugyanakkor tudvalévő, hogy még néhány évvel ezelőtt is az állítólagosan elmaradott szomszédnak kijáró általános lekicsinylés határozta meg a lengyelekhez fűződő viszonyt. A helyzet akkor vett gyökeresen pozitív fordulatot, amikor a csehek felismerték, hogy nem ők, hanem a lengyelek számítanak a térségben a Nyugat első számú partnerének.

A cseh-szlovák probléma aktualitása nagyobb, s e tényt a jelenlegi szlovák kormány gyakorlati okokból ki is használta. A játszma mostanáig többnyire az ideológia és a retorika terepén zajlott. A szétválás a csehekben a pártfogó szokásos frusztrációját idézte elő. (Annyi jót tettünk velük, és oly hálátlanoknak bizonyultak!) Ez az érzés egy időre bizonyos politikai köröket is hatalmába kerített, ami a nem tudatos sovinizmus valóságos orgiáihoz vezetett. A jelenlegi szlovák miniszterelnök azt állítja, hogy a Cseh Köztársaságban rágalmazási kampány folyik a szlovákok ellen, s be kell ismernem, hogy ez nem merő hazugság.

Más a helyzet a cseh-német kérdéssel. Az „áttelepítések” léptéke (emberek millióiról, meggyilkoltak tízezreiről van szó, az elkobzott javak értéke több százmilliárd márka) stresszállapotot tart fenn a cseh társadalom széles rétegeiben. Hisztérikus rettegés ez a lehetséges jóvátételi igényektől (egy ilyen kezdeményezés gyakorlati kivitelezhetetlenségét nem látják), a száműzöttek visszatérésétől (nem világos az sem, hogy a tömeges visszatelepülés különböző okokból nem jöhet számításba). Ez a félelem irracionális cselekedetekhez vezet: a cseh politikai képviselet elutasította azt az alternatívát, hogy közvetlenül tárgyaljon az érintettekkel (vagyis az áttelepítettek szervezeteivel). Ehelyett elkészült egy cseh-német politikai nyilatkozat, melynek egyebek mellett a múlt közös értékelését kellene tartalmazni. A nyilatkozat megszavazása és ratifikálása után azonban kiderült, hogy a döntő kérdésben – abban tudniillik, hogy a németek kitelepítését mint olyat, vagy csak az ezzel kapcsolatos úgynevezett túlkapásokat ítéli-e el a nyilatkozat – a cseh és német fél különbözőképpen interpretálja a szöveget. A csehek ragaszkodnak ahhoz, hogy csak a „szélsőségek” elítéléséről van szó benne. A frusztráció és a be nem vallott bűntudat okozza tehát, hogy a cseh társadalomnak sajátos dilemmái vannak a nyugati integrációval kapcsolatosan. (Arról a Nyugatról van ugyanis szó, amelyhez ma már problémátlanul tartozik hozzá Németország.)

IV.

Az utolsó tárgyalandó kérdés a jelenlegi állapot politikai úton történő megváltoztatása. Egyben előadásom alapkérdése ez, hiszen tulajdonképpen arról kívántam szólni, „miként érvényesülhetne a csehek kollektív emlékezetében a kiengesztelődés a bizalmatlansággal és türelmetlenséggel szemben”.

Végső soron a cseh politika számára megkerülhetetlen feladatról van szó. Azt is látnunk kell azonban, hogy ezt széles körű önvizsgálatnak kell előkészítenie, egy olyan párbeszédnek, amely felelős személyek részvételét igényli, amelynek célja a nyilvánosság meggyőzése. Bizonyos bűnök elismerése nyilvánvalóan nem könnyű feladat, mindazonáltal nem önbecsmérlő gesztusokra van szükség, hanem egy természetes megismerési folyamatra, melynek a cseh társadalom helyesebb önfelfogásához kell elvezetnie.

E megismerési folyamatnak kellene aztán egy olyan nyilvános politikailag is felvállalt álláspont kialakulását eredményeznie, amely a részvét és megkövetés elemeit is tartalmazza, s melyet az érintettekkel hivatalosan közölnek.

Az esetleges további lépéseket a cseh politikai kabinetnek közvetlenül az érintettekkel kell egyeztetnie. Az erre irányuló párbeszédben kiderülhetne az is, hogy melyek a további feladatok. Tulajdonképpen a következőről van szó:

  • - a Cseh Köztársaság területén élő lengyel kisebbség helyzetének lehetőség szerinti javítása,
  • - az egykori Csehszlovák Szövetségi Köztársaság szétválási folyamatának véglegesítése, a még vitás kérdések megoldása és a Cseh Köztáraság területén élő szlovák kisebbség helyzetének további javítása,
  • - a második világháború után cseh területekre hurcolt magyarok kártalanítása,
  • - a kitelepített németek kártalanítása és a visszatérés megkönnyítése azok számára, akik emellett döntenek.

A teljes őszinteséghez hozzátartozik annak beismerése, hogy az utóbbi esetekben csak „jogtalanságok következményeinek enyhítésé”-ről van szó, s hogy a kártalanítás mindenekelőtt az engesztelés szimbolikus gesztusa lehet csupán.

 

Elhangzott az OCIPE Nemzetközi Szervezetének 1998. január 29-én Strasbourg-ban rendezett, Az európai népek kollektív emlékezete és az Európa-építés című konferenciáján. Németből fordította: Bandi Irén és Török Dalma

 

Jegyzet

1.

Bibó István: A békeszerződés és a magyar demokrácia. In: Válogatott tanulmányok
Magvető, Budapest, 1986. 2/286..