Jiří Paroubek fiatalkori ballépése

Jiří Paroubek valamikor 1978 folyamán a Csehszlovák Szocialista Párt (ČSS) reménybeli ifjú funkcionáriusaként az úgynevezett Győzedelmes Február emlékére rendezett beszélgetésen vett részt. A beszélgetés kivonata később megjelent a párt folyóiratában, egy rosszakaró most előbányászta és nyilvánosságra hozta a cikket, ennek köszönhetően érdekes nyilvános vita bontakozott ki.

Legelőször magáról Paroubek botlásáról. Hozzászólásában a februári fordulatot olyan „történelmi eseménynek tartja, amikor véglegesen eldőlt a hatalom kérdése, a burzsoázia képviselőinek pozícióit felszámolták a köztársaság politikai életében. Ma, harminc évvel 1948 februárja után, számunkra, fiatalok számára is érvényes mondanivalója van Február gondolatának. Elsősorban annak végiggondolására késztet minket, hogy mit tettünk a pártért és a társadalomért és mit leszünk képesek tenni a jövőben.”

Maga az érintett azt mondta, hogy szavaira nem emlékszik (ami valószínű, hiszen akkoriban nyilván sokszor beszélt hasonlókat), a szöveget soha nem hagyta jóvá. Valószínűleg ezt nem is akarták tőle, bár valamit biztosan szerkesztettek a szövegen. Ugyanakkor elképzelhetetlen, hogy a fenti találkozón a „győzedelmes februárról“ más szellemben beszélt, netán meg sem szólalt volna.

Paroubek hozzáteszi, hogy csak huszonötéves volt ekkor. (Ebben a korban azonban az ember azért már maga mögött hagyja a pubertás kort). Azt gondolta, a Csehszlovák Szocialista Párt autonóm erő lehet az akkori politikai színpadon. Később átértékelte e nézetét és 1986-ban kilépett a pártból. Mindenesetre bírálói úgymond semmit nem vethetnek szemére: utóbb arra a meggyőződésre jutott ugyanis, hogy a Győzedelmes Február csupán puszta kommunista hatalomátvétel volt.

A miniszterelnök álláspontja érdekes módon nem következetes: tényleg így gondolkozott akkoriban? Vagy kegyes hazugságot mondott egy jobb dolog, Szocialista Párt autonómiája érdekében?

Paroubek ballépéséhez hozzászóltak mostani párttársai is: Nováková képviselőnő sok embert ismer, akik akkoriban hasonlókat szajkóztak, még ha közben mást is gondoltak. Ő, teszi hozzá, ilyesmit soha nem tett. A képviselőnő álláspontja viszonylag konzisztens. Miroslav Svoboda képviselő úr szerint abban az időben „mi mindannyian ütőképesek voltunk valamilyen mértékben“. Szerettem volna megtudni, milyen módon volt ütőképes Svoboda képviselő, de sem a Ki kicsodában, sem internetes oldalain nem lelni nyomát életrajzának.

Paroubek esetével a Mladá fronta Dnes hasábjain foglalkozott a publicista Karel Steigerwald is. Paroubek hozzászólásának nyilvánosságra hozását alantasnak tartja. Egyrészt úgy véli, hogy Paroubek akkor is meggyőződéses szocialista volt és most is az. Következetes emberről van szó, aki hűséges elveihez. Egyszersmind arra figyelmeztet, hogy a hasonló kijelentések gyakran „korabeli mantrák“ voltak, melyeket mondva „védekeztek azok az emberek, akik valójában éppen az ellenkezőjét gondolták a szocializmus fejlődéséről, mert ezzel a blablával meg akartak őrizni legalább valami emberi szempontból hasnosat“. Ez figyelemreméltó – ugyanaz a kettősség, mint Paroubeknél: valóban azt gondolta, amit mondott vagy csak egy jobb dolog hasznára akart lenni?

Erőteljesen kételkedem a fentiekben. Először is: nem igaz, hogy annak érdekében, hogy az emberi szemopontból kicsit hasznos megvalosításához a „normalizáció” idején, a korabeli mantrákkal kellett volna védekezni. Először rövid ideig munkásként dolgoztam, majd technikai munkatárs voltam, de soha senki nem kért rajtam számon ilyesmit. Másrészt az az elképzelés, hogy lehetséges úgy jót tenni, hogy - durván szólva - az ember közben kicsit elkurvul, hogy ez a jó érdekében hozott szükséges áldozat, a lényeget tekintve természetellenes. Hiszen mi érvényes arra az emberre, aki aközben, hogy az egész világot bírhassa, lelkét elveszejti? Ilyesminek nem szabat lett volna megtörténnie. Valójában nem is kell így cselekednie, hacsak történetesen nem a Szocialista Párt reménybeli funkcionáriusa. S ha már az volt, két lehetősége állt előtte: vagy meghúzza magát, vagy azzal áltat másokat és önmagát, hogy „ezt” egy jobb dolog érdekében teszi. Erre mondják azt, hogy alibizés.

Másodszor: nem hiszem, hogy Paroubek úr amit mondott, azért mondta, mert meggyőződéses szocialista lett volna. Mi köze van a szocialista meggyőződésnek a februári puccshoz, melynek következtében Csehszlovákia az orosz birodalom része lett? S mi köze van ehhez néhai barátomnak Jiří Loewynek vagy más szociáldemokratáknak, akiket Februárt követően bebörtönöztek szocialista meggyőződésük miatt? Mi köze van Tony Blairnek és Gerhard Schrödernek? Továbbá: mélységesen meg vagyok győződve, akárki akármit mond, hogy Paroubek úr az inkriminált időben egyáltalán nem azt gondolta, amit mondott. Nem gondolta itt azt jóformán senki. A Szocialista Párt funkcionáriusaként azonban ezt kellett mondania. Párttisztségviselőnek azonban nem volt kötelező lenni. Ha azonban nem lett volna az, aligha lehetett volna Vendéglátó Vállalat gazdasági helyettese.

Fölöttébb nyomorúságos és az egykori „normalizáció“ időszakára jellemző az, mikor emberek szemrebbenés nélkül olyan dolgokat mondanak, amit nem gondolnak komolyan. Azért teszik, mert bizonyos helyzetekben és ha bizonyos dolgokat el akarnak érni, ezt kell tenniük. Ráadásul nem is ezekkel ambíciókkal mentegették magukat, hanem azzal, hogy úgyis ezt szajkózza mindenki és ezzel egy jobb dolgot segítenek. Közben persze csak a saját maguk javát szolgálták. A dicsőségért, a hatalomért, a pénzért, tudom is én miért.

Amúgy az egyetlen, amit Jiří Paroubekben igazán csodálok az az érzékeny orra: már 1986-ban pontosan megérezte, hogy pár éven belül változások lesznek.

Események 2006. Május 1.
Kövér Gábor fordítása