A nemzetállamok dicsérete

Martin Komárek az egyszerűsége miatt vonzó ideológiájú európai nacionalizmus démoni képét adja a Mladá fronta Dnesben (A nemzetállamok vége, 2002. december 20.). Európát 18. század végén megtámadó végzetes kisiklásról van szó: a nacionalizmus fékevesztett romantikus destruktív erő, hatalmasabb szenvedély, mint az Isten-hit. Legelébb cseh forradalmi dolmányok ezreit hajszolta a barikádokra, majd milliók szegeztek nevében szuronyt egymásra, végül neki köszönhetően a Cyklon B-t is föltalálták. Utolsó orgiáját a jugoszláv polgárháborúban ülte. Most azonban szerencsére már harangoznak a nacionalizmusnak: a koppenhágai értekezlet az európai birodalom víziójával helyettesítette, ahol nemzeti őrjöngésnek nem lesz helye.

Nézzünk magunkba s a múltba: ez az értelmezés talán helyt állna a cseh viszonyok között, vagyis ha az őrjöngésnek a forradalmi dolmányokban történt a nevetséges 1848 pünkösdi prágai fölkelést s annak egy évvel későbbi sikertelen megismétlését nevezzük. Azonban mi hajtotta a barikádokra a lengyeleket 1830-ban és 1863-ban az orosz zsarnokság elleni fölkelésben? Mi késztette a magyarokat 1848/49-ben a Habsburg-önkényuralom elleni szabadságharcra? Egyenlőségjelet lehet-e tenni a szabadságukért harcoló lengyelek és magyarok, illetve orosz és osztrák elnyomóik között? Kossuth és Bem lenne az egyik, Windischgrätz, Paskevics, Haynau (vagy hogy hívták azt a gazembert) a másik oldalon? Dolmányok itt, dolmányok ott?

Egyébként magunkkal se legyünk igazságtalanok: eleink higgadtabb természetek voltak, némileg kisebb elnyomásnak voltak kitéve, miként számuk és elszántságuk is kisebb volt. A nacionalizmus nem a barikádokra űzte, hanem a szívós, kitartó s céltudatos munkára sarkallta őket. Német ellenségeiktől tanultuk e nem forradalmi módszereket és őriztük meg egészen addig, míg a múlt század második felében le nem szoktattak róla orosz testvéreink. Imitt-amott igyekvés és elfogultság: harc, vér vagy munka, verejték, könny. A magukat kölcsönösen közelinek érző, közös nyelvet beszélő és a szép múltról közös emlékeket őrző emberek olyan intézményeket szándékoztak kialakítani, ahol saját dolgaikat maguk intézhették volna. Olyan berendezkedést, mely jobban megfelelt nekik, mint az Orosz-, Porosz vagy Habsburg Birodalom. Mely őket szolgálni lett volna hivatott, s melyet idealizálni idealizálni nem kell, ám teljes joggal lehettek rá büszkék, mert csupán azt szerethetjük, ami számunkra hasznos.

A nemzeti társadalmak útja Közép-Európában az emancipációhoz következetlen volt és nem volt mentes a visszaeséstől. Görcs, frusztráció, a szomszédokkal szemben érzett gyűlölet kitörései, kölcsönös gaztettek kísérték. Megérdemli a bírálatot. Ám a kritikának tárgyilagosnak és igazságosnak kell lennie. A fordulat utáni évek Habsburg-nosztalgiája terméktelen és nevetséges. A nemzetállamok a felvilágosodás óta Európában a modern társadalom építőkövei, melyben úr és szolga ugyanazon joggal bír, melyben mindenki számára van hely, aki kiáll mellette. A modern Európa biztosítja az őt alkotó nemzeti társadalmak számára a nemzeti önrendelkezést. Mai formája, mint minden emberi alkotás, bizonyosan nem tökéletes, ám jobbat nem ismerünk.

Ezért, mikor az európai Nyugat (mely számára a nemzetállam annyira természetes, hogy észre sem veszi s föltételezi, hogy minden állam nemzetállam), az Egyesült Államok (melynek ez ügyben egészen sajátos élménye van) és Németország (ahol mind a mai napig frusztrációt okoz a múlt, melyben a probléma nem a nemzettel, hanem annak förtelmesen torz fölfogásával volt) a Balkánt nem a nemzeti társadalmak elvén próbálta meg berendezni, hanem de facto az Oszmán Birodalom ócska öröksége alapján, próbálkozása kudarcba fulladt..

Események 2002. XII. 22.
Kövér Gábor fordítása