A kereszténység, a nemzet és Közép-Európa

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm e konferencia szervezőinek a lehetőséget, hogy kifejthetem Önöknek nézeteimet. Az Európai Unió problémáinak nem vagyok szakembere, ezért arra szeretnék összpontosítani, ami a problematikával tágabb értelemben függ össze, de befolyásolhatja az új országoknak a már meglévő közösséghez való felzárkózásának folyamatát. Arról a történelmi teherről van szó, amit az aspiráló országok - Közép-Európa országaira, Csehországra, Lengyelországra, Magyarországra és Szlovákiára gondolok - visznek magukkal, amivel az Unió részben már foglalkozik, s amivel foglalkoznia kell majd a közeljövőben is. A már kialakulóban levő és a jövőben kialakuló problémák legalább olyannyira kellemetlenek lehetnek, mint a gazdasági és jogi problémák.

Mindezen országok a nyugati kereszténység köréhez tartoznak, ám ezzel nem mondtunk sokat. Ráadásul például a cseh társadalomban a keresztény örökség csak igen közvetett formában van jelen. A tizennyolcadik század végétől valamennyi említett ország igen különös fejlődésen ment keresztül, 1945 után pedig ötven évre az Orosz Impérium kolóniájává lett. A nemzet és a nemzeti érzés fogalma alatt itt mást értünk, mint Nyugaton: ott a "nacionalizmust", a politikai értelemben vett nemzetet rémként vagy a múlt reliktumaként tartják számon. Helye csupán a széles kulturális értelemben vett nemzeti jellegnek van a nyelvtől és irodalomtól a nemzeti konyháig. Közép-Európában megvoltak ugyan a nemzetnek ezek az attribútumai, de első sorban politikai fenomén volt. A harmadik rend emancipációja során a közösségek, amelyeket reminiszcenciák kötöttek (a cseh, lengyel és magyar) történelmi államisághoz, mivel közelebbinek érezték azoknál a nagyhatalmi államalakulatoknál (Ausztriánál, Németországnál, Oroszországnál), amelyeknek véletlenül, gyakran erőszakkal váltak részeivé, valamiféle virtuális államban szövetkeztek, amely azon fáradozott, hogy fizikai valósággá váljon. A politikai intézmények hiányát ezek a társadalmak kulturális együvé tartozással pótolták. A nemzeti emancipáció folyamata, amelyhez Közép-Európában a szociális emancipáció folyamata társult, labilis körülményeket teremtett, amelyek a zsarnokoknak és agresszoroknak kedveztek. A virtuális országok érdekei egymásba ütköztek, nagyon gyakran nem álltak ellen a kísértésnek, hogy a boldogabb szomszéd kárára erőszakkal elragadjanak maguknak egy darab fizikai egzisztenciát. Ennek ellenére ezen fejlődésnek volt pozitív értelme: a nemzeti közösségeknek évtizedeken át azonos küldetésük volt, mint bármely más "községek" küldetése: hogy védjék és gyarapítsák a bennük tömörülők szabadságát. Ott, ahol erős volt a nemzeti összetartozás - így volt Lengyelország és Magyarország esetében - az orosz gyarmatosító hatalom sem tehetett mást, minthogy bizonyos mértékig respektálta azt, ami a magyarok és lengyelek számára kissé több szabadságot jelentett, mint például a csehek számára, akik e téren csődöt mondtak.

A "virtuális" nemzeti lét bizonytalansága azonban oda vezetett, hogy a nemzeti közösségek gyakran nem úgy működtek, ahogyan kellett volna. A nemzet öncélúvá vált, s azok felett zsarnokoskodott, akiket védelmeznie kellett volna. Kifejlődött a szörnyű kvázi-vallási kollektivizmus, amely megölte a szabad kezdeményezést. Amikor aztán a virtuális nemzeti állam fizikai formát öltött, gyakran a frusztrációknak és bizonytalanságoknak, amelyekből kifejlődött, valamiféle kövülete volt, s életképessége joggal ébresztett kétségeket. Az Első Csehszlovák Köztársaság egy klasszikus példa.

A kereszténység, a Biblia törvényei és az evangéliumok tanításai bizonyos korrektívumot jelentettek, támaszt nyújthattak volna azon deformációk kiküszöbölésére, amelyekben a nemzeti közösségek szenvedtek. Lehetővé tették a nemzet tárgyilagos értelmezését, mint emberi, gyakorlati művet, amelynek szociális céljai vannak: szolgálnia kell az általa tömörített embereket, hogy együttműködve megvalósítsák evilági feladatukat: miközben mind az Istentől küldetéssel felruházott egyén értéke, mind az embereknek az Isten előtti egyenlősége és a felebaráti szeretet parancsa túllépik a nemzeti keretet, meghatározzák a nemzet végességét, mint valami mégiscsak részlegeset. Megakadályozták, hogy a vallást ne nyelje el a nacionalizmus (a csehek esetében), vagy ne váljon "nemzeti" vallássá. Petőfi a "Nemzeti dal "refrénjében a magyarok istenére esküszik… A nem a magyar nemzeti társadalomhoz tartozók számára ez igen meglepő: például a csehek és magyarok között rengeteg konfliktus és ellentét volt, s ezeknek jelentős részéért bizonyosan a cseheket terheli a felelősség: de mindennek ellenére az Istenünk közös - mivel Ő nem a magyaroké, sem a cseheké, hanem mindenkié.

A deformációk, amikben a nemzeti közösségek szenvedtek, az általuk létrehozott államalakulatokat is áthatották , és politikailag destruktív viselkedéshez vezettek. Ezen kis nemzetek és nemzetállamok közti kölcsönös kapcsolatokban megnyilvánuló kíméletlenség teret adott a nagy husánggal felszerelt erős nagybácsiknak, akiknek a segítsége azonban nem volt ingyen. Így szolgáltatták ki magukat a magyarok Hitlernek, a csehek pedig Sztálinnak. Ez a fejlődés aztán az orosz vízözönnel tetőzött.

Közép-Európában e percben nem a "nacionalizmus" démonjával kell viaskodnunk, ahogy azt sokan Nyugaton gondolják, hanem nyílt kapcsolatot kellene biztosítani a nemzet és a keresztény korrektívum között. Meg kell gyógyítani a megnyomorított nemzeti tudatot és rehabilitálni a kereszténységet.

Nem holmiféle ködös általános elmélkedésről van szó, az egyensúlynak egészen konkrét politikai példákon kellene igazolódnia. A múlt században geopolitikai térségünkben egy sor égbe kiáltó sérelem halmozódott fel, amelyek az orosz jégtakaró alatt gyógyítatlanul, megbékítlenül továbbéltek. Ma ismét életre kelnek, s fölösleges és veszélyes lokális félreértések és konfliktusok forrásává válnak éppen akkor, amikor Európa új, komoly veszélynek, az iszlám terrorizmusnak van kitéve. A következőkben közülük kettőről szeretnék röviden szólni.

Az első sérelem a trianoni probléma. Az egykori történelmi magyar királyság az első világháború végén, az ott élő nem magyar nemzetek emancipációs folyamatának végső fázisában összeomlott. Az összeomlás elkerülhetetlen volt. Ám amilyen módon a győztesek együttműködésével feldarabolására sor került, az a győztesek által hirdetett, mindenekelőtt a nemzetek önrendelkezési jogával kapcsolatos elveknek a frappáns megsértése volt. A magyar politikai nemzet egyharmada többé-kevésbé nem önjogú "kisebbségként" nemzeti államának határain kívülre került. Ezt az állapotot máig nem sikerült teljesen megszüntetni. Természetesen, ami ma politikai szempontból lehetséges, azt "bizonyos sérelmek következményeinek az enyhítéseként" nevezhetnénk meg. (Az elnevezést a cseh kárpótlási törvények szerencsés megfogalmazásából kölcsönöztem.) Világos, hogy a területi revízió nem jöhet számításba, az újabb sérelmeket és a régió katasztrofális destabilizációját eredményezné. Ha jól tudom, ezt semmilyen releváns politikai erő nem szorgalmazza. Ennek ellenére volt valami hisztérikus abban, ahogy Magyarország szomszédai és Nyugat-Európa a Státustörvényre reagáltak. Egy kísérletről volt szó, amely hozzájárulhatna a múltbeli sérelmek rendezéséhez. Ha valakinek van jobb, a közép-európai problémák ismeretéből kiinduló ötlete, terjessze elő, s hagyjon fel a "nacionalizmus" vádjával, ami ebben az esetben nem helyénvaló. E téren bizonyos nyílt probléma továbbra is fennáll és nem kis igényt támaszt az európai politikusokkal szemben.

A másik fájdalmas, és a régióban látens nyugtalanságot okozó probléma az, ahogyan a második világháború után bántak térségünkben a német és a magyar kisebbséggel. Az akkori Csehszlovákia esetében az úgynevezett beneši dekrétumokról van szó: kétes törvényességű jogi normákról van szó, amelyek az európai joggal összeegyeztethetetlen elveken - ezek a retroaktivitás, a bűnösség preszumpciója, és a kollektív bűnösség fogalma - alapulnak. Ezen törvények alapján a lakosság nagy csoportjait fosztották meg minden vagyonától és politikai jogaitól. Ezután a németeket néhány kivételtől eltekintve erőszakkal a háborútól tönkrement Németországba deportálták. S ha nem került volna sor a nyugati nagyhatalmak határozott beavatkozására, ugyanerre a sorsra jutottak volna a Szlovákiában élő magyarok is. Csehszlovákiában így a jogbizonytalanságnak és jogi nihilizmusnak a légköre alakult ki, ami végezetül az úgynevezett szláv lakosságot is sújtotta.

A jövőt illetően e területen a legfontosabb azonban a reflexió, a történteknek a tárgyilagos és igazságos megítélése. A fel nem dolgozott múlt nagy kérdőjel a nemzet és az állam jövőbeli politikáját illetően.

Ebben a percben azonban sokkal nagyobb a jelentőséggel bírnak azok a közvetett következmények, amelyeket a fel nem oldott konfliktusok jelentenek a közép-európai nemzetek együttélésére. Még mindig létezik itt egy képzeletbeli, abszurd határvonal a második világháború "győztesei" és "vesztesei" között, amelyet a nyugati politika a problémák felbukkanásakor legalábbis tolerál, esetleg támogat. Megjegyzem, hogy vesztesként a németeket, osztrákokat, magyarokat, "győztesként" pedig a cseheket és szlovákokat tartják számon. Amikor Magyarország a versaillesi rendezés bizonyos sérelmeinek enyhítését célzó törvényjavaslattal próbál előállni, azonnal egész Európa talpon van. Amikor a volt magyar miniszterelnök bátorkodik hangot adni azon meggyőződésének, hogy a Cseh Köztársaságnak Európába történő belépése után a kifogásolt beneši dekrétumok automatikusan érvényüket vesztik, a cseh politikusok és a nacionalista újságírói lobby hisztérikus rohamot kapnak. Az említett értelmetlen kettéosztottság mérgezi a közép-európai nemzetek közti viszonyt, és tényleges akadálya az európai integrációnak. Az úgynevezett "vesztes" országokban aztán feléled a keserű nemzeti ideológia, amely a tizenkilencedik század romantikus koncepcióihoz való visszatérést jelzi. Hát egy ismert magyar publicista a nyáron azt írta, hogy a magyar jobboldal más, mint az európai, és sok tekintetben közelebb áll az európai baloldalhoz: gazdasági téren a harmadik út gondolata foglalkoztatja, a (megszállt) palesztinokat támogatja a (megszálló) izraeliekkel szemben, az amerikai vezénylettel megvalósuló globalizáció ellensége, a nemzet kollektív jogait az egyén jogai elé helyezi¹). Az efféle gondolkodásmód elképesztőnek tartom.

Szerencsére úgy látszik, hogy az utóbbi időben Európában éled az érdeklődés e problémák iránt. A politikusok tudatosítják, hogy e problémák miért vannak jelen. A politikai fejlődésre való tekintettel ezidáig nem került sor a második világháború igazságos és objektív lezárására, a hidegháború politikai körülményei ezt egyszerűen nem tették lehetővé. Végezetül két illetékes hangot szeretnék idézni, ahol ennek a tudata kér szót. Az első az Európai Parlament nemrégen hozott határozata :" Az Európai Unió tagjelöltjeinek haladása a belépéshez vezető úton". Az Európai Parlament ebben azt "tanácsolja, hogy … a jelenlegi és jövőbeni tagok "Európai Nyilatkozatot" írjanak alá, amely tartalmazná a kölcsönös elismerését a háborúban és a háborút követően az emberiség ellen elkövetett bűntetteknek, szörnyűségeknek és igazságtalanságoknak, valamint tegyenek kötelezettséget az európai integráció közös értékeinek és céljainak felvállalása mellett, hatékony eszközként a múltbeli viszályok, ellenségeskedések és előítéletek felszámolására, amik a múltnak nemzeti szempontból meghatározott történelmi és politikai interpretációjában gyökereznek". Václav Havel cseh államelnök, aki e téren mégiscsak nyíltabban foglal állást, mint a Cseh Szociáldemokrata Párt, vagy a Polgári Demokrata Párt nacionalistái, valami igen hasonlót mondott "A NATO Átalakulásának" konferenciáján tartott beszédében: "A második világháborútól hetven év választ el bennünket, s mind ismeretes, máig nem került sor semmilyen békekonferenciára, amely egyértelműen lezárt volna mindent, ami ezzel a háborúval összefügg. Ki tudja, hogy most - a minden európai nemzet akaratát respektálni szándékozó általános akaratnak ilyen világos megnyilvánulása után - nem jött-e el az ideje ennak a konferenciának, vagy valaminek, ami ezt bizonyos értelemben pótolná?"

Az említett kijelentésekben talán van némi jövőbe vetett remény a mi - felszínén nyugodt, a felszín alatt ingerült - régiónk számára is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Lakitelek, 2002.XI.28.

¹ Lovas István, Akivel a baloldal kiegyezne. Magyar Nemzet 2002.8.10.