Mese a bársonyos forradalomról

A tizenhárom évvel ezelőtt történtek a köztudatban színes olvasókönyvi képként élnek: a diákok és művészek, az ellenálló disszidensek vezette forradalmi elit megdöntötte a kommunista rendszert. A két világháborúban győztes cseh társadalom így egy újabban is diadalmaskodott, ezúttal a hidegnek nevezettben.

Nem egészen világos a cseh társadalom forradalmi erjedésben játszott szerepe. A Husák-rezsimmel állítólag Ellenzéki Szerződést aláíró fásult tömeg is kivette a részét a forradalomból. Jobb jövőre nyílt remény - egyszersmind az erkölcsi kötelesség lett a fölszabadítókat szolgálni a testek szétszakításáig.

Eddig a bársonyos forradalom meséje. Mint minden fikció addig tartott, ameddig a hipnózis, melyben rövid időre az egész társadalom találta magát. Amint a varázs megszűnik, keserű sirámok hallatszanak az elrabolt forradalomról. A forradalmi diákságot meglopták az összeesküvő politikusok. A bársonyos forradalom elitjét Klaus. Ez a forradalmi mámor fonákja.

De térjünk vissza a mesék birodalmából a földre. A kommunista diktatúra utolsó két évében nyugtalanság támadta meg a felsőoktatási intézményeket, a hivatalos és a különféle művészi köröket is. Az akkori résztvevőknek természetesen elismerés jár: túlnyomó többségük önzetlenül cselekedett s ebből soha semmi haszna nem származott (egyébként az ellenzékiek túlnyomó többsége is önzetlenül tevékenykedett és ebből soha semmi haszna nem lett). Ez a nyugtalanság elkezdte bontani a disszidens gettó falait. Döntő szerepet azonban a külső körülmények játszották.

A kommunista rezsimet az orosz szuronyoktól rákényszerítettnek érezte a cseh társadalom. Ugyanakkor az a meggyőződés élt Csehországban, hogy a rendszer örök és megváltozhatatlan. Sokkal tárgyilagosabb tehát az "íratlan szerződés" helyett cseh társadalom Husák előtti föltételek nélküli kapitulációjáról beszélni (Lengyelországban s bizonyos értelemben Magyarországon is a helyzet más, jobb volt). A fő bűnösök ebben az orosz inváziót követően totális csődöt mondó reformkommunista politikusok voltak. A folyamat a moszkvai jegyzőkönyv aláírásával kezdődött és a Husák előtti kapitulációban tetőzött 1969 tavaszán.

A múlt század nyolcvanas éveinek második felében azonban történt valami, amire senki nem számított: a kommunista rendszer magában az orosz metropolisban kezdett fölbomlani. A Kreml új urai a rendszer alapjainak radikális reformjába kezdtek, nyilvánvalóan jószándéktól vezetve. Ezt azonban a rossz szándékra épített rendszer nem bírta elviselni. A cseh helytartók és moszkvai uraik egyaránt nagyon jól tudták, hogy a cseh vezetők egzisztenciálisan kizárólag Moszkva kegyétől függenek. Amint ezt 1969-ben szépen kigondolták. Azzal, hogy a támogatás eltűnt, elvesztették önbizalmuk s elkezdtek irracionális módon viselkedni. Tetteik, beleértve a november 17-i brutális rendőri föllépést is, azt a benyomást keltették, hogy összesküvésről, intrikáról van szó. Pedig azok valójában hatalmi vákuumba torkolló átgondolatlan és célszerűtlen cselekedetek voltak. A rendfenntartó szervek által kiürített térséget népi elégedetlenség árasztotta el és új politikai vezetők iránti igény született. Csupán Václav Havel ambiciózus, ám tökéletesen fölkészületlen csoportja állt rendelkezésre. Ez a társaság rövid időre birtokába vette a politikai színpadot, kihasználva a diákság forradalmi lelkesedését és a színészek, énekesek, humoristák népszerűségét, akiknek többsége - rossz lelkiismerete miatt - könnyen manipulálható volt. De elkezdtek tárgyalni a legyőzött kommunistákkal is. Klaus is úgy lépett ekkor a nagypolitikába, hogy sapkáját a kezében gyűrögetve bejelentkezett Havel és kísérete akkori székhelyén, az U Řečických nevű galériában. Ambícióit sikeresen leplezte az ártalmatlan közgazdasági szakember álcájával. Az, ami ezután következett, szintén rafinált összeesküvésről szóló spekulációkra adott okot. Valójában kaotikus improvizációk soráról volt szó.

Különös figyelemre szolgál a forradalmi diákság. Nem hiányoznak semmilyen forradalomból. A legkülönfélébb kötések kapcsaiból kioldott társadalmi rétegről van szó, mely egyszersmind szociálisan rendkívül sebezhető. Minden despotikus rendszer, amint úrrá lesz nehézségein, minden probléma nélkül elintézi, hogy azok a diákok, akik a forradalmat nem hagyák faképnél, ne lehessenek sokáig diákok. Bizonytalanságban megélt szabadság lelkesedéshez és radikális magatartáshoz vezet. Nagy tere lesz a politikai manipulációnak. 1967-68-ban lehetőségem volt az akkori diákvezetőkkel vitázni (Tvář akkoriban valamilyen nem-kommunista platformra törekedett). Szomorú szemléje volt a fölfuvalkodott hólyagoknak, akiknek ideológiája a saját erkölcsi tisztaságukban való önteltségük volt. Egyébként lényegében más, ha lehetséges radikálisabb variánsai voltak a kommunistának. Mejstřík úr, az örök forradalmár diák 1989-ből, nagyon rokon ezzel a típussal.

Nem akarom bagatellizálni a diákok hozzájárulását a novemberi fordulathoz, csupán figyelmeztetni szeretnék arra, ahogy ebben a konkrét helyzetben, de általában is nagyon túlbecsülik azt a diákság radikális társadalmi változásokban játszott szerepét. Vizsgáljunk csak meg néhány történelmi eseményt, személyiséget. A diákok elkötelezték magukat 1939. november 17-én, 1989. november 17-én, 1948 februárjában. Antiszemita mozgolódásokban vettek részt a Hilsneriáda és az egyetemi jelvények körülötti viták okozta nacionalista összecsapások idején. A diákok világa labilis, hisztériára hajlamos, kevés benne az önreflexió s a saját nézetek kritikai ellenőrzésére való szándék. Masaryk, az Omladina diákforradalmáraival nyert tapasztalatokra alapozva hangsúlyozta, hogy a diákoknak tanulni kell s nem politizálni: csak azután lehetnek a jövőben politikailag sikeresek. Természetes, hogy a társadalmi fordulatok idején aktivizálódnak a főiskolások is: részvételüket és lehetőségeiket nem kell túlbecsülni.

Mi is volt tehát 1989 novembere? A cseh nemzeti társadalom történetének jelentős és sorsdöntő történelmi eseménye. A szerencse és a külső körülmények egybeesésének köszönhetően lehetőség nyílt a szabadságra. A szabadság nem véletlenül keletkezik, azért tenni kell. A szimulált, operettszerű "bársonyos forradalom" még bizonyosan nem tekinthető szabadság létrehozásának. A szabadság csírái csak lassan gyökereznek meg, nincs hiány a hanyatlásokból. E szempontból fontosabb annál, hogy mi történt 1989. november 17-én s az azt követő napokban, hogy ma, holnap, holnapután mi történik. 1989. november 17-ének köszönhetően van meg ez a lehetőségünk. Becsülnünk, óvnunk kellene szabadságunkat, nagyon könnyen újra elveszíthetjük - s még csak észre sem vesszük.

Események 2002. XI. 17.
Kövér Gábor fordítása