Ezt már egyszer átéltük…

Václav Klaus elnökjelöltségével összefüggésben olvastam valahol, hogy igaz híveinek egy csoportja nem azért próbálja följuttatni a Hradzsinba, hogy a cseh társadalom számára megőrizzék személyét, hanem hogy maguk számára biztosítsák jövőbeni befolyását. Ebben biztos van valami, az mondanám, hogy Klaus követőinek egyik törekvése harmonikusan következik a másikból. Csakhogy fölmerül kérdés: nem éltük már ezt át valamikor?

De igen. Közvetlenül az 1989 novembere utáni fordulat rendezetlen viszonyai között után. A Polgári Fórumnak csupán apparátusa volt, tagja egy sem. Élén Václav Havel híveinek egy csoportja állott, ezek megpróbálták gurujukat föltolni a Hradzsinba; többek között azért is, hogy a jövőre megőrizzék befolyását s közösen irányíthassák a cseh politikát.

Szemük előtt akkor kétségtelenül az Első Köztársaság formálisan független elnökének hagyománya lebegett, aki emberei közvetítésével észrevétlenül irányította a csehszlovák politikát. Csakhogy Masaryk politikailag művelt, a lajtántúli parlamentarizmus hosszú és kemény iskoláját kijárt ember volt, tevékenységében sikeres. Havelt és csapatát rögtön az elején tragikus szerencsétlenség érte: a föltolt a Hradzsinban maradt, míg a föltolók idő előtt a politikai jelentéktelenségbe süllyedtek. Polgári Fórum bázisa Klaust erősítette, Havel pedig olyan helyzetben találta magát, mint a magas fára mászott kissrác, akinek eldőlt a létrája. Utóbb Miloš Zeman is kiépítette saját megbízható politikai hátországát.

A politikus vagy nempolitikus politikáról folytatott vita elsősorban nem politológiai elmélet, hanem az államban betöltött dominanciáért folytatott harc volt. Havel jónéhányszor megpróbálta létrehozni hiányzó hátterét (civil kezdeményezések, Négyeskoalíció), ez azonban soha nem sikerült neki. Permanens defenzívában találta magát. Az elnök megakadályozta, hogy ne fogadjanak el rossz törvényeket, hogy alkalmatlan emberek ne kerüljenek felelős posztra, hogy tisztességes emberek pedig ne kerüljenek börtönbe, hogy az arra méltatlanok ne részesüljenek állami kitüntetésben.

Mikor Klaus és Zeman híveik segítségével megpróbálnak fölkapaszkodni a Hradzsinba, csupán Havelre és hivatalbéli nagy elődjére hasonlítanak. Más helyzetben vannak azonban, mint a mostani elnök: még mindig megvan (jóllehet meglehetősen megingott) politikai bázisuk. Erőszakos politikai stílusuk azt sejteti, hogy maradéktalanul kihasználják mindazt a lehetőséget, melyet az elnöki funkció magában rejt. Az elnöknek joga van ugyanis részt venni a kormány ülésein; a kormánytól s annak tagjaitól beszámolót kérhet és egyeztethet velük olyan kérdésekben, melyek nem állnak kompetenciájukban. Ez lehetővé tenné Zemannak, amennyiben megválasztják, hogy ő legyen Špidla kormányának tényleges vezetője (a koalíciós partnerek kis örömére), míg Klaus ezen eszközök birtokában képes lenne mindig tevőlegesen megbénítani a munkát, mikor arra kedve szottyan.

Az elnöknek joga van a parlament mindkét házának, annak bizottsági ülésein részt venni; bármikor szót kap, ha arra igényt tart. Így ezek az urak híveik segítségével a parlament munkáját is hatékonyan meg tudnák bénítani. Az elnök továbbá egy sor magas rangú tisztségviselőt nevez ki: manapság leginkább az Alkotmánybíróság bíráinak kinevezése áll a figyelem középpontjában, melynek összetételét az új elnök jelentős mértékben tudja befolyásolni. Így az államfő az ügyességet, a hangsúlyt és következetességet tisztesen adagolva a végrehajtó hatalom, törvénykezés és bíráskodás összeforrasztott tengelyévé válhat, relativizálva annak függetlenségét. Alkotmányos rendszerünk nem előnyére történő újradefiniálását jelentené (formális föltételei az alkotmányban már adottak): útban a demokráciától a hagyományos közép-európai tekintélyelvű berendezkedés felé.

A dolog logikájából egyszersmind az is következik, hogy a köztársasági elnöknek kellene annak lennie, aki csillapítja konfliktusokat és közvetít: ezt minden jelölt tudja, az újságírók előtt ezt illedelmesen föl is mondják. Csakhogy mikor Zeman és Klaus erről beszél, az olyan, mintha a róka tenne ígéretet arra, hogy rendet tesz a baromfiudvarban.

Az egészből az következik, hogy a legfontosabb e pillanatban egyáltalán nem az, hogy milyen módon választják a köztársasági elnököt. Ez egyedül az egyes jelöltek s azok esélyei szempontjából érdekes. Voltaképp az sem érdekes, kit választanak meg. Lényeges a köztársasági elnök végrehajtóhatalmának új, demokratikusabb korlátozása, különösen azok, melyek lehetőség nyújtanak az elnöknek ahhoz, hogy beavatkozzék a kormányzásba, törvénykezésbe és bíráskodásba. Figyelemre méltó, hogy éppen ezt nem veszi észre senki sem. Talán azért, mert már tulajdonképpen késő.

Mladá fronta Dnes, 2002. október 19.
Kövér Gábor fordítása