Szent Vencel-napi lamentáció

Szeptember 28. előestéje rendszerint a cseh szabadgondolkodók sabbatja. A hazafias publicisták, különösen a Právo-beliek, ilyenkor seprűre pattanak s a Říp-hegy felé veszik az irányt, hogy ama hamis tradícióval szembeni nemtetszésük demonstrálják, melyet az ultramontánok kényszerítettek egy óvatlan pillanatban a nemzetre.

Így idén is, természetesen a Právóban, azt írja Jiří Franěk: (Szent Vencel-) legendáról van szó, melyet a nemzet az első köztársaság alatt nem nagyon ünnepelt, a proktetorátus alatt pedig a kollaborációtól"bűzlött". "Túlnyomó többségünk" nem tartja Szent Vencelt ünneplésre méltónak. Amennyiben a "mi" Franěk úr családját vagy a Právo támogatói körét jelenti, inkább nem keverednék a dologba. Ha azonban a "mi" (s attól tartok, hogy a szerző erre gondolt) a ‚nemzet többségét" jelenti, mégis hozzáfűznék egy-két dolgot.

Franěk úr azt gyanítja, hogy az ünnepet babiloni örömlány szekértolói juttatták érvényre, hogy az elnyomja az egyedül igaz napot, vagyis október 28-át. Tekintettel október 28.-ára, szerinte fölösleges a Husz-ünnep és a Cirill és Metód napja is, mindegyik csupán eltereli a figyelmet az ünnepek ünnepéről, mellyel tökéletesen elegendő lenne számunkra.

Október 28. az önálló Csehszlovák Köztársaság megalakulásának a napja. Ez az állam ma már nem létezik. Politikai rögtönzésként született az első világháborút követően egy olyan helyzetben, amikor nehéz, majdnem lehetetlen volt visszaállítani a cseh államot. Jelentős, ha nem döntő lépést jelentett a cseh államiság megújításának útján. Alapítója személyében is Európához, a szabadsághoz és demokráciához tartozónak tartotta magát. Egyszersmind mint minden tökéletlen emberi dologban, Csehszlovákia magában hordozta halandóságának sok csíráját: a csehek úgyszólván minden szomszédukkal konfliktusba keveredtek, az együttélést a szlovákokkal mindig is a cseh szupremáciára való törekvés jellemezte s nem végződhetett másképpen, ahogy tíz éve véget ért: (hála istennek, nyugodt és baráti) szétválással. Nem tudom, miért kellene Csehszlovákiára ugyanolyan nosztalgiával gondolnunk, mint némely osztrák tekint a Monarchiára vagy magyar a Magyar Királyságra. Tisztelettel: igen. Éppen ezért megalalakulásának évfordulója joggal állami ünnep. De alapvetően az számít: léteztünk Csehszlovákia előtt és fogunk utána is.

A középkori cseh államiság legendákon alapult. A legenda ahhoz hasonló, amit ma állami ideológiának nevezünk. A Szent Vencel-legenda a békeszeretetet, az alázatot a felebarátok iránti szeretetetet ünnepelte. A Szent Adalbert-legenda - egyebek mellett - közép-európai kölcsönösséget. Mindkettő a Nyugathoz, Európához tartozásunkat bizonyította (akkoriban ez természetesen keresztény Európát jelentett). A világtörténelemben csak ritkán bukkanak föl teljesen új eszmék. Mikor ma az emberi jogokhoz, európaiság és a visegrádi gondolat hívének tartjuk magunk, ugyanahhoz kapcsolódunk, melyhez valamikor régen cseh állam. Nem értem, miért kellene ezt teljességében átengednünk a katolikusoknak. Ez mindannyiunk hagyománya, nics okunk szégyellni. Valójában ezerszer tiszteletre méltóbb, mint a siratóasszonyok csehszlovakizmusa Csehszlovákiáért.

Események 2002. szeptember 28.
Kövér Gábor fordítása