A nemzeti irodalom és a globalizáció

Hölgyeim és Uraim,
köszönöm ezen érdekes és kezdeményezo találkozás szervezöinek, hogy immár harmadízben vehetek részt rajta, és elmondhatom nézeteimet a jelenlevöknek. Egyúttal mindjárt az elején elnézésüket kell kérnem, mivel már harminc éve nem irodalommal, hanem politikával, jobban mondva a jelenlegi és múltbeli politikai gondolkodás kritikájával foglalkozom. Ezért a beszámolóm címében szereplo három fogalomból - nemzet, irodalom, globalizáció - az elsore és a harmadikra összpontositanék. Attól tartok, hogy túl általános, s egyúttal túlzottan személyes is, amit a témával kapcsolatban elmondhatok.

Eloször a nemzet témájára térnék ki. Az a benyomásom, hogy cseh értelmiségi környezetben a nemzeti közösség funkcióját és jelentoségét illetoen a hangsúlyok a magyar környezettol eltéroen oszlanak meg. Ennek megvannak a történelmi okai. Ettol eltekintve azonban eloször is le kell szögezni, hogy a védelmezendo "nemzeti specifikumok" képzetének a gyökerei a romantizmushoz, illetve annak osapáihoz, Rousseauhoz és Herderhez nyúlnak vissza. Az efféle elmélkedésbol aztán a túlzások és a vulgarizálás sokéves folyamatában két, a múlt századra is ható ideológia fejlodött ki: a faji elméleten alapuló nacionalizmus és a marxizmus. A kollektiva (a nemzet és az osztály) képzete köti oket össze, aminek célja a világ megváltása, de egyidejuleg meghódítása is. Minden bizonnyal abszurd lenne, ha Fichtét Hitler, Hegelt pedig Sztálin cselekedeteiért akarnánk felelossgre vonni. Valamiféle közvetett összefüggés azonban felfedezheto abban a gondolkodásmódban, amely a bonyolult dolgokat nem érthetobbé, hanem egyszerubbé igyekszik tenni. Ám az extrém nacionalizmus és marxizmus közti affinitás a politikai gyakorlatban is megmutatkozott: a vulgarizált marxizmus 1917 után az orosz impérium hivatalos vallása lett, és igen jól összefért az agressziv nagyorosz sovinizmussal.

A felfogás, amelyben a kollektiva ("a nemzet", az "osztály") mintegy individuális tulajdonságokkal renelkezik,s az egyén feloldódik benne, mero ellentétben áll az egyén felelosségén alapuló keresztény individualizmussal. Innen vezetheto le például a kollektiv bunösség torz gondolata.

Ezzel nem szándékozom azt mondani, hogy a nacionalizmus, a nemzeti érzés vagy a nemzet mint intézmény önmagában elitélendo lenne, csupán azt, hogy különbözo korokban és környezetben különbözo, olykor problematikus testet ölthet.

Mindezt jól példázzák az 1945 utáni csehországi fejlemények. A Csehszlovák Köztársaságot a "gyoztesek" táborában tartották számon. Mellesleg abszurdum, hogy ez a felosztás sok területen máig fennmaradt, és katasztrofális következményei vannak a középeurópai nemzetek együttélésére (lásd a cseh politikusok hiszterikus reakcióját, amit Orbán Viktornak a benesi dekrétumokkal kapcsolatos kritikája váltott ki). A vezeto cseh politikusok a negyvenes években abban reménykedtek, hogy Sztálin támogatása segit majd nekik biztositani a szabadságot a jövoben. Ezzel egyidejuleg sejtették, hogy a szabadságról alkotott elképzeléseiket olykor Sztálin elképzeléseihez kell majd igazitaniuk. A Kommunisták - köztük a cseh kommunisták is - megérezték, hogy a szabadságról alkotott cseh elképzeslések lényegéhez tartozik a támadó sovinizmus, s hogy a cseh társadalmat hatalmukban tarthatják, ha ezt a sovinizmust a kommunisták magukévá teszik. Ezért - legalábbis a kommunista diktatúra elso tizenöt évében - bár verbálisan a "burzsoá nacionalizmust" támadták, a cseh sztalinizmus alapját valamiféle torz vörös nacionalizmus képezte. A cseh nacionalizmus ezentúl a pánszlavizmussal is megfertozodött (ez Benesre is érvényes, aki verbálisan elutasitotta a pánszláv ideológiát)és nem volt olyan veszélyes az orosz impérium számára. És végezetül a cseh nemzettudatot megtörte az ún. csehszlovakizmus (az egységes csehszlovák nemzet képzelete, vagy inkább koncepciója), amirol 1945 után formálisan lemondtak ugyan, de Benes elnök és a cseh értelmiség elittjének jelentos része kitartott mellette. A csehszlovakista ideológia keletkezése idején egészen pragmatikus célt szolgált, eszköz volt Szlovákia bekebelezéséhez. Egyidejüleg a cseh nemzeti identitás önkéntes és nem tudatositott megkérdojelezését jelentette.

Az emlitett okokból kifolyólag a cseh értelmiség fiatal nemzedéke a múlt század hatvanas éveiben eléggé bizalmatlan volt nem csupán a nacionalizmussal, de mindennel szemben, ami valamelyest a nemzettel hozható összefüggésbe: a vörös sovinizmus elutasitásának olykor kissé irracionális jellege volt.

Ezzel ellentétben például Magyarországon vagy Lengyelországban a "burzsoá nacionalizmus", ha jól értem, halálos veszélyt jelentett a bolsevikok számára: Közép-Európa nemzetei igy védekeztek az orosz kolonializmussal, és torz ideológiájával szemben. A nemzet ezekben az országokban jelentös és gyakorlati szellemi intézményként létezett, amely ellen a politikai rendörség tehetetlennek bizonyult (a nemzetet nem lehet betiltani, feloszlatni vagy börtönbe zárni). Ebben a helyzetben a nacionalizmus egészséges oldala aktualizálódott: a nemzet utolsó és sok szempontból hatékony védelemként szolgált a vörös önkényuralommal szemben. A megszállóknak tudatositaniuk kellett, hogy ennyire homogén társadalommal szemben nem engedhetnek meg maguknak mindent, s ezen kivül létezett valamiféle (természetesen nagyon korlátozott) egyetértés a hazai kommunisták és a maradék társadalom között is. Az a benyomásom, hogy ezt a momentumot ma Lengyelországban és Magyarországon a politikai harcok örvénylésében kissé alábecsülik, mivel a lengyeleknek és a magyaroknak hiányzik a csehek tapasztalata, annak a társadalomnak a tapasztalata, melyet mindenekelött a Prágai Tavasz eltiprását követöen kimondott árulók, az ellenséget mindenben kiszolgálók uralták, akiknek már semmilyen hatékony saját ideológiájuk sem volt, s cinikusan csakis az orosz szuronyokra támaszkodtak. Mellesleg megjegyezném, hogy ilyen értelemben a szlovák viszonyok is eltérnek a cseh viszonyoktól: a szlovák társadalmat érthetö okokból kifolyólag alapjaiban nem mételyezte meg a csehszlovakizmus. Ezért például az 1946-os választások idején nagyon egyértelmüen elutasitotta a kommunizmust, a hatvanas években bizonyos autonómiát harcolt ki magának mindenekelött kulturális téren (a cseh irodalmárok, akiknek odahaza problémáik voltak müveik megjelentetésével, probléma nélkül publikálhattak Szlovákiában). Szembetünö az is, hogy mig a Cseh Köztársaságban máig aránylag hatalmas sztálinista kommunista párt létezik, a szlovák kommunisták magyar és lengyel elvtársaikhoz hasonló úton járnak.

Összegezve: a csehek felfogásában a nacionalizmus a totalitárius ideológia elkendözésére szolgált, ezért a "nemzet" szó önmagában és a vele való manipuláció ma sok cseh értelmiségi számára valami gyanúsat jelent. A Kozmopolitizmus ezen formájának egész sor hátránya van, melyek megnyilvánultak a modern cseh történelemben, azonban valamiféle kis racionális magot is tartalmaz.

Ami a globalizációt illeti, s mindenekelött azon ideológiát, mely szerint a globalizáció valamilyen veszélyt jelent a civilizáció számára, egyéni véleményemnek hangot adva meg kell jegyeznem, hogy a globalizációellenes ideológiát gyanúsnak tartom több okból is.

Mindenekelött a globalizációellenesség nagy hasonlóságot mutat a marxista ideológiával. A marxizmushoz hasonlóan a totálisan egységesített világ torz képe uralja, ahol az egyik oldalon valamiféle univerzális kapitalista, a másikon a leigázott emberiség áll. A világkép ezen torz karikatúrájára a dolgok folyása már Marx idejében rácáfolt.

Továbbá nekem a globalizáció mindenekelött a szögesdrót átvágását és a golyószórós tornyok lebontását jelenti; azt a valóságot, hogy számomra Bécs már nem olyan távoli, azaz nem olyan megközelíthetetlen, mint Kuala Lumpur. Ha vonaton megérkezem a magyar határra, a vonatkocsit nem golyószórós egység zárja körül, nehogy ne tudatositsam, hogy más országba érkeztem. A globalizáció természetesen ugyanazokat a csacska reklámokat is jelenti a televizióban, ehetetlen ételeket kináló éttermek hálózatát, ugyanazon buta horror-filmeket, amelyek bünös módon azzal számolnak, hogy az általuk ábrázoltak a valóságban sohasem történhetnek meg ( a múlt év szeptember 11-töl tudjuk, hogy ez nem igy van). Mindez még elviselhetö ára a szabadságnak.

Továbbá nemtetszéssel tölt el, ha szülövárosomba egy egész szerelvény jól táplált és felszerelt olasz forradalmár érkezik, ahogy ez tavalyelött, a Nemzetközi Valutaalap prágai ülésén történt. Ezen forradalmárok polgári foglalkozásából származó jövedelme ötször nagyobb a cseh állampolgárok - magamat is beleszámitva - kereseténél, akik aztán a szegénység felszámolásáért folytatott harc keretében megkisérlik lerombolni a prágai városközpontot.

És végezetül: a régiók közeledését és összekötését veszélyként érzékelö ideológiák a fejlett észak gazdagságát és az elmaradott dél szegénységét valamiféle közlekedö edényekként tartják számon, s hogy a többlettel a szegény országok kárára rendelkezünk. Ezek a koncepciók azon marxista elképzelésen alapulnak, hogy a gazdagság a szegényeknek a gazdagok általi kizsákmányolásával jön létre. Én azt az optimistább elképzelést vallom, hogy a gazdagság munkával jön létre. Ebböl az következik, hogy aránylag nehezen lehet kizsákmányolni azt, aki nem tud dolgozni (ezt nem kell szükségszerüen úgy értelmezni, hogy lustaságról van szó, nem a fizikai fáradság mértéke, hanem a munka hatékonysága a döntö). A szegény és gazdag társadalmak közti kiegyenlitödés problémája a kommunikációban rejlik, ami lehetövé teszi az "észak" számára, hogy a munkakultúrát illetöen átadja tapasztalatait, de ezzel egyidejüleg feleslegesen ne avatkozzon a másik hatáskörébe tartozó dolgokba, s mindabba, ami a kiegyenlitödés szempontjából irrelevánsnak tekinthetö. Magukat a pénzintézetek és éttermek pusztitásában kiélö, megvadult nyugateurópai radikálisok a kiegyenitödés más, ám könnyebb formáján dolgoznak, amelynek kövekeztében az európaiak végül az afrikai zuluk szinvonalára jutnának.

A "Hilfe zur Selbsthilfe" elve meddö tanács marad mindaddig, amig nem sikerül szót érteni azokkal, akiknek segiteni szeretnénk. Ez nem valamiféle újkeletü folyamat vagy feladat, a Babiloni Torony épitésétöl szétszéledt nemzetektol tart ez a folyamat, részeredményeket mutat fel, mert a világban, ahol a búza konkollyal keveredik, sohasem érheti el végcélját. Ilyen szemszögböl nézve a globalizáció soha véget nem érö feladat, s egyúttal olyan feladat, amiröl nem mondhatunk le. Szeretnék itt szólni a globalizációnak arról a történelmi idöszakáról, amely minket közép-európaiakat közvetlenül érintett.

A kilencedik és tizedik században ment végbe, és a középeurópai népeket megfosztotta azon specifikumuknak egy részétöl, amelyek azidáig rettegésben tartották szomszédaikat, a legproduktivabbak pedig egész Európát. Az evangélium parancsai, melyeket elödeink annak idején közösen, s többek között egymást segitve tettek magukévá, lehetövé tették a jövöbeli kölcsönös kommunikációt, feloldani kölcsönös konfliktusaikat, jobb esetben pedig elejét venni azok kialakulásának. A tizenkilencedik és huszadik századnak nem a szereteten, hanem a gyülöleten alapuló esztelen ideológiái okozták, hogy e közös eszme feledésbe merült.

Amit "globalizációnak" nevezünk, az nem an sich létezik. Számos technikai lépés szélesebb körben a megértést és szolidaritást szolgálja mai szekularizált világunkban: ezeknek egyike az Európai Unió bövitésére tett jelenlegi nagyvonalú és kockázatos kisérlet.

Milyen helyzetben van a nemzet a globalizációnak ezen soha véget nem érö, mindig zátonyra futó és megújuló folyamatában? A nemzet nem anyagi jellegü gyakorlati intézmény marad, célja a benne tömörülök szabadságának a védelme és kiszélesitése. Fontos, hogy a nemzet hasznosságát és végességét is lássuk: egyrészt az egyénnel szemben, mert csak az egyénnek van a világon küldetése, csak ö tartozik felelösséggel Isten elött, hogy hogyan és milyen mértékben teljesiti azt; másrészt a szeretet univerzális parancsával, vagy más szóval a felebaráti szolidaritással kapcsolatban is.

Az irodalmat illetöen végezetül csak egy rövid megjegyzésre szoritkozom: az újkori cseh irodalom a tizenkilencedik században -néhány kevés kivételtöl eltekintve - többé kevésbé a cseh politikai nemzetnek a létezéshez való jogát próbálta dokumentálni. Tengelyét az ösrégiséget áltató romantikus kézirathamisitványok alkották,(mintha az ösrégiség lenne a nemzeti léthez való jog alapja). Amikor aztán 1890 körül az F.X.Salda irodalomkritikus köré tömörülö fiatal irodalmárok kértek szót, azzal érveltek, hogy a világirodalomhoz való felzárkózás érdekében kifejtett igyekezetük egyáltalán nem azt jelenti, hogy müveik elveszitenék cseh jellegüket. Senki sem bújhat ki a saját böréböl, még ha akarna sem, s ha esetleg azt áltatná is.

Ettöl fogva a cseh irodalom jelentös változáson ment át: olvashatóvá vált.

Elhangzott 2002.aug.15-én a Tokaji Írótáborban