Magyarország: Medgyessy bosszúja

A mai magyar politikai rendszer kicsiny eltéréssel emlékeztet Václav Klaus régi álmára. Alapvetően kétosztatú, tengelyét a posztkommunista Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a nemzeti konzervatív FIDESZ - Magyar Polgári Párt versengése alkotja. Az apró különbség abból ered, hogy mindkét pártnak megvan a maga útitársa, melyek, magukra utalva, alighanem a politikai halálra lennének ítélve: a FIDESZ esetében ez a Magyar Demokrata Fórum (MDF), ma már csak árnyéka annak a pártnak, mely közvetlenül az 1990-es politikai változás után uralta a politikai életet. Az MSZP-hez kötve az SZDSZ kering, az egykori magyar ellenzékiekből keletkezett párt. (Talán általános érvényű tétel, hogy az egykori ellenzékieknek a politikailag szabad környezet nem kedvez.) A kétpólusú rendszer a posztkommunista társadalmak alacsony kulturáltságú környezetében azt jelenti, hogy a politika az osztályharc folytatásává válik, az ellenfelek pedig okkal, ok nélkül egyaránt kölcsönösen fölszámolják egymásnak a múlt bűneit: az egyik oldalon a posztsztálini bolsevizmust, a másikon az országot a környezetétől elszigetelő pőre nacionalizmust.

Az MSZP a bolsevik rendszer összeomlásának folyamatában keletkezett: a kádárista Magyar Szocialista Munkáspárt reformszárnya átvette a párt fölötti irányítást, majd megszüntette magát a pártot s romjain jogutódként megalapította az MSZP-t. Egy európai típusú szocialista pártot bizonytalan alapokra építeni két problémába ütközött: az ifjabb fölvilágosodott kádárista pártfunkcionáriusok és a magyar közvélemény egy nem elhanyagolható része között 1956 óta még mindig barrikádok állnak: a magyar szocialisták részéről szerencsétlen ötlet volt nekik a nemzeti megbékélésről beszélni. Ez természetesen lehetséges, de csak akkor, ha a valaha a rossz oldalon állók valódi megbánást mutatnak és föloldozást kérnek. Nyilvánvaló, hogy az ilyen hozzáállás nem jó alap egy erős politikai párt létrehozásához. Továbbá: a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet folyamán a magyar kommunista menedzsereknek nem kellett egy ODS-szerű menedéket keresni, mert a reform már a kezdeti szakasztól fogva éppen a kádáristák ellenőrzése alatt zajlott. Ebben az értelemben az MSZP ugyan fölbecsülhetetlen és megbízható gazdasági hátországgal rendelkezik, amelynek keletkezésének politikai feddhetetlenségében azonban joggal lehet kételkedni.

A FIDESZ szintén a bolsevizmus összeomlásakor alakult mint független és antikommunista ifjúsági szervezet, mely a hivatalos KISZ ellensúlya kívánt lenni. Végül is politikai párttá alakult, miközben eredeti liberális irányultságát, mikor az MDF Antall József halála után elveszítette politikai súlyát, nemzeti konzervatívra cserélte. Ez jelentős szerepet játszott a párt 1998-as választási sikerében. A FIDESZ-t mifelénk nem szeretik, mert Orbán volt miniszterelnök kezet emelt nemzeti palládiumunkra, a Beneš-dekrétumokra. Ebben az összefüggésben föl kell arra hívni a figyelmet, hogy a cseh és a magyar konzervativizmus egyszerre hasonlít egymásra és különbözik egymástól. A csehek, a világháború győztesei, beati possidentes, nacionalizmusuk támadó, demokratizmussal álcázott, a nemzeti érdekek számukra azt jelentik, hogy mindenáron megőrizzék azt, amit a múltban, a háborús zsákmány szétosztásakor összeharácsoltak. A magyarok a legyőzött és a védekező helyzetében vannak, nacionalizmusuk defenzív, valahol a háttérben annak a vágya van, hogy legalább valamit visszaszerezzenek abból, amitől megfosztattak- miközben, legalábbis a múltban gyakran, hajlamosak voltak eltekinteni afölött, hogy a nem elhanyagolható része annak, ami bekövetkezett, jogosan történt. Mindazonáltal azt, amit a csehek a sötét nemzeti mítoszok megidézésének minősítenek, gyakran csak egy olyan ember "revansizmusához" hasonlítható, akitől ellopták a pénztárcáját, s aki nem akarja azt visszakapni, csupán azt szeretné, hogy a másik elismerje, hogy nem volt tőle helyénvaló a pénztárca eltulajdonítása, mert tisztességes társaságban pénztárcát nem lopnak.

E pillanatban a FIDESZ elnökének (és a párt parlamenti frakcióvezetőjének), Pokorni Zoltánnak az esete a szocialisták ellentámadása a koalíciónak az ellenzékkel folytatott osztályharcában. Közvetlen a választások után (mint arról más helyen már beszámoltunk) nyilvánosságra került, hogy Medgyessy Péter, az új miniszterelnök a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján civil foglalkozása mellett másodállást vállalt (mint akkoriban egyébként sok magyar): ő azonban a bolsevik kémelhárítás tisztje volt. Mikor ez kiderült, először tagadta, aztán kijelentette, hogy e funkciójában a magyar nemzeti érdekeket védte, végül bocsánatot kért, hogy nem informálta időben a magyar közvéleményt, majd tétovázás nélkül a helyén maradt. A szocialisták azt javasolták, hogy a kádárista titkosrendőrség kompromittált egységeiben szolgált tisztek és ügynökök nevét nyilvánosságra kellene hozni, természetesen minden egyéb szankció nélkül. (A cseh lusztrációs törvényre, azt nyilvánvalóan félreértve, gyakran hivatkoznak. Az természetesen nem írta elő a csehszlovák titkosszolgálatok tisztjei és ügynökei nevének nyilvánosságra hozatalát, ám fölállított némely érzékeny korlátozást, amennyiben állami szolgálatról vagy a közjogi szektorról volt szó.) Egyszersmind baljósan megjegyezték, hogy hamarosan ugyancsak meglepődnek az emberek. Erre mintegy véletlenül, kiszivárgott, hogy Pokorni Zoltán apja a magyar állambiztonság besúgója volt. Szó szerint a következő: az ötvenes években egy politikai perben szörnyű büntetést kapott. Az '56-os forradalom alatt a magyar börtönök kapui kinyíltak s a politikai foglyok kiszabadultak. Azoknak, akik nem tudtak vagy nem akartak disszidálni, a forradalom után elrendelte a kádárista rendőrség, hogy bizonyos időn belül jelentkezzenek. Idősebb Pokorni is így tett s nagyvonalú ajánlatot kapott: ott helyben írja alá önként, hogy együttműködik. Természetesen nem kötelezték erre, ám ellenkező esetben számolnia kellett azzal, hogy rögtön visszaszállítják a börtönbe, hogy leülje a maradék cirka nyolc évet. Ebben a helyzetben idősebb Pokorni nem állt ellent.

A hír nyilvánosságra hozatala után Pokorni Zoltán lemondott mindkét funkciójáról csupán képviselői mandátumát tartotta meg; a kormánykoalíció döntését képmutatónak minősítette.

Pokorni döntését hatalmas politikai hibának tartom. Elmossa az egetverő különbséget a kommunista kémelhárítás soraiba lépett fiatal aparatcsik Medgyessy és a FIDESZ vezető politikusa között, aki önként vette magára olyasvalamiért a felelősséget, amiről semmilyen értelemben nem tehet. E logika alapján Richard von Weizsäcker soha nem lehetett volna német elnök. Pokorni döntése erősíti a két eset közötti világos különbséget tenni nem tudó emberek alantas ösztöneit. Hallgatólagosan elismeri a kollektív bűnösség elvét: ha elkezdjük a családnál, nem okoz gondot annak érvényességét kiterjeszteni a nemzeti kisebbségre, nemzetre, fajra, vallásra stb., stb., Lehetséges, hogy Pokorni döntésével arra akarta rábírni Medgyessyt, hogy ő is levonja esetéből a kívánatos következtetéséket. Ehelyett különösen szerencsétlen precedenst teremtett, mely az összes tisztességes, személyes krízishelyzetben pro és kontra dönteni mérlegelni képes politikus számára bonyolítja a helyzetet. Medgyessyt ez azonban hidegen hagyja.

2002. VII. 6.
(Kövér Gábor fordítása)