Klaus, Havel, Masaryk

Václav Klaus március 7-én az első csehszlovák elnök születésének 152. évfordulóján figyelemre méltó beszédet mondott. Masarykhoz való viszonyát fejtette ki benne. Noha kiemelkedő cseh politikusról s emlékezetes jubileum alkalmából tartott beszédről van szó, Klaus szavai szokatlan kritikusak voltak. Erről győződjenek meg maguk is:

"…Gyakran emlegetjük büszkén, hogy az első Csehszlovák Köztársaság volt az egyedül demokrácia a Monarchia utódállamai közül s hajlamosak vagyunk e tényt a cseh nemzet közelebbről körül nem írt hagyományos demokratizmusával, illetve az első köztársaság kiemelkedő vezetőinek (elsősorban Masaryk) hagyatékával magyarázni. Nem vagyunk képesek beismerni, hogy köztársaságunkat sokban inspirálta az egykor volt Habsburg-monarchia eléggé el nem ismert demokratikus öröksége, intézményeit és jogrendszerét az ifjú köztársaság kevés személyi változtatással vette át, azt csupán némely feudális díszétől szabadította meg… Masaryk maga, jóllehet európai tapasztalatú s az angolszász környezet hatása alatt álló személyiség volt, e tradíciót képes volt az új állam szolgálatába állítani. Nagyon ügyesen összehangolta az állam demokratikus követelményét a legitimitásra, amely a pártok szabad versenyéből következik egy bizonyos magasabb, pártokon felülemelkedő és a néptől közvetlenül nem függő államfői autoritás hagyományával, ami annyira jellemző volt az egykori monarchiára. Az államfő független tekintélye közvetlenül a néptől eredt, mely annyira jellemző volt a monarchiára…Masaryk az elnöki funkcióról vallott elképzelése nagyon messze volt az első hivatalnok vagy a bizonyos időre megválasztott államfő szerepétől. Becsvágya nagyobb volt - az elnöki tisztségben az új állam egységesítő szimbóluma akart lenni és annak nagyobb tekintélyt szándékozott adni, mint az a demokratikus alkotmányból következett volna… Azt lehet mondani, hogy elébe ment a korabeli társadalmi igénynek is, abból ítélve, hogy mily könnyen és készségesen fogadta el az elnökségről vallott ambiciózus fölfogását az akkori média- és értelmiségi elit, mely a következő években aktív részt vállalt a hatalmas masaryki mítosz megalkotásában… Az elnöki tisztség patriarchális, félmonarchikus lett, a közvélemény szemében a politikai rendszer többi résztvevője fölé került, a múlt e kevéssé fölhasználható reliktumát, az - Masaryk legendáján fölépített - elnöki funkció tekintélyét Klement Gottwaldnak és utódainak paradox módon sikerült a totalitárius rezsim a közvélemény szemében való bizonyos mértékű legitimizálásához fölhasználniuk, ami abban is megmutatkozott, hogy mindegyik főtitkár, kezében óriási tényleges hatalommal, az elnöki posztot is al akarta foglalni - mégha az a korábbi államfői jogkör minimumával sem bírt… Ezért a masaryki hagyomány két jelentése van szerintem a modern cseh politika számára - Masaryk politikai bátorságának, fáradhatatlan aktivititásának, szkeptikus patriotizmusának és az önálló állam megteremtése terén tett teljesítményenek inspiratív példája, másrészt a modern kor számára aligha helyénvaló mitizált, izolált elnök-apafigura példája, aki a társadalmon kívül működve, a hétköznapi problémákon, a bevett politikai mechanizmusokon kívül állva, ki szeretné terjeszteni befolyását funkciója és országa keretein túlra."

E gondolatok ugyan nem revelációszerűen újak (legalábbis Antonín Klimek "Harc a Hradzsinért" című figyelemre méltó kétkötetes műve megjelenése óta), ez azonban nem is a politikus kötelessége: az a fontos, hogy Klaus nem szent tehénként tekint Masarykra (mint például a szociáldemokrata párt vezetése s különösen Miloš Zeman), hanem kritikusan, pontosan Masaryk hagyományának szellemében, és lényegében igaza is van.

Ennek ellenére a politikában járatos olvasót kétely keríti hatalmába az ODS és elnöke legutóbbi időkbeli tevékenysége miatt. Az ODS sokkal ügyesebben bánik a közvéleménnyel, a szavazókkal, mint mindenkori riválisai, kik most éppen a Koalícióban gyülekeznek. Emezek megpróbálnak a cseh választó kedvében járni: helyes magatartásukat hangsúlyozzák, ugyanakkor igyekeznek a kétes témákban (Beneš-dekrétumok) a nép és konkurrenseik (ODS, szociáldemokraták, kommunisták) kedvében járni, fölöslegesen nem ingerlik a népet s teljesítik minden kívánságát (a lottót és a legkisebbeknek szóló meséket is beleértve). Szerelmes gimnazistaként viselkednek, aki a porban csúszik az imádott lény lába előtt. A csábítás eme technikája általában nem túlságosan sikeres. Klaus ezzel szemben úgy lép föl, mint, képletesen szólva, a tapasztalt csábító: cinikusan és nagyvonalúan ígér, ugyanakkor világossá teszi, hogy vannak dolgok, melyben önállóan gondolkozik (rendesen olyan témákban, melyeknél nem fenyeget, hogy a választási harc tárgyává lennének, lásd Masaryk értékelése). S valahol a háttérben érezni, hogy a választások után ugyanúgy azt fogja csinálni, amit akar. S ez a választókra jobban hat, lásd a legutóbbi közvéleménykutatások eredményét. Az a tolakodó kérdés merül fel, vajon hogyan viselkedne, ha valami oknál fogva nem maradna semmi más számára, mint az elnöki szék elfoglalása. Nem hiszem, hogy bármiben módosítana a Masaryk tradíciójához fűződő kritikus viszonyához, már ami a szavakat illeti! De az a gyanúm, hogy mérhetetlen hiúsága és önszeretetét tekintve az elnöki funkciót a gyakorlatban százszor rosszabbul értelmezné, mint Masaryk. Ez természetesen csupán spekuláció.

Lényegesebb a másik dolog: Klaus Masarykról szóló kritikája Václav Havelre irányul. Hogy Havel megpróbálta valamilyen giccses, hanyatlott formában a masaryki mítoszt fölújítani mára már annyira nyilvánvaló, hogy azt az ODS elnöke is szóvá teheti. Kicsit ugyan megkésve, hisz ő maga tette lehetővé Havel visszatérését 1993-ban. Az ODS nélkül Havel ma nem ülne a Hradzsinban. Azonban az is erősen igazságtalan volna, amiatt amit ma már mindenki lát, nem elismerni, hogy mi mindenben volt Václav Havelnek igaza Klausszal szemben. Václav Havel például mindig is támogatta a regionális önkormányzatokat. Az ODS, míg kormányon volt, dühödten akadályozta az önkormányzatiságot (az fenyegetett, hogy a régiókban meg kell osztani a hatalmat az ellenzékkel) s akkor jött meg hozzá a kedve, mikor ellenzékben találta magát és a választásokon a körzeti helyhatóságok többségében győzött. Václav Havelnek kezdettől fogva nyitottabb hozzállása volt a - ma tízéves eltemettetése után ránk újult erővel visszaütő -szudétanémet problémához. Noha expresis verbis soha nem kért bocsánatot (ez merő legenda), de mindaz, amit például Weiszäcker vagy Kohl látogatásokor tartott beszédeiben mondott, lényegesen ésszerűbb politika kiindulópontja lehetett volna, mint amint a kilencvenes évek közepétől előadott a Klaus - Zieleniec dörzsölt páros. Havel azonban elszigetelődve találta magát s korábbi nézeteiből sokat engedett. Az utóbbi időben ugyan mintha emlékeztetne jobb kezdeteire - csakhogy az elnöknek különös képessége van arra, hogy éppen az ellenkezőjét tegye annak, ami politikailag ésszerű: mindig, ahol arra egy kis módja nyílik, belefolyik a napi politikai csatározásokba, ebben az ügyben azonban öntelt hallgatásba burkolózik, noha lehetne és kellene is mit mondania, s nem kellene hagynia, hogy maga helyett a hozzá hűséges, de teljesen jelentéktelen publicisták (Šustrová, Pehe) nyilatkozzanak. S végezetül meg kell említeni, hogy Václav Havel mindig is a visegrádi együttműködés mellett volt. Ezek ugyan olyan ügyek, melyre nem sok választó fogékony e pillanatban- de a következetes politikus számára hasznos befektetés lenne a jövőt nézve.

Václav Klaus jól látja Havel hiányosságait. Bárcsak ugyanoly jól látná az elnök előnyeit s főképp: saját gyöngéit.

Események, 2002. Március 8.