A cseh optimizmus dicsérete

Martin Komárek "Európába akár térden csúszva" című cikkében Klaus pártjának teljesen jogos "eurorealizmusát" bírálja. Annak gyökeréig akar ásni, ebben az összefüggésben írja: "az idei eurorealizmusnak és a 83 éves cseh optimizmusnak nyilvánvalóan közös gyökere van: a nemzeti ébredés. A csehek és a morvák a tizenkilencedik században a politikai, tudományos és művészi események teljesen perifériáján voltak. Átlagalattiságuk kompenzálták a történelmi küldetés mítoszával."

Ez az éles ítélet azonban sok tekintetben igazságtalan. A cseh társadalom a tizennyolcadik század második felében rendkívül sanyarú helyzetben volt. Az egyik oldalon a többségében vidéki, a jobbágysorból alighogy fölszabadult lakosság tömegei, a másikon néhány értelmiségi, aki azzal érte el célját, hogy e tömegből - s magából is - modern politikai nemzetet alkotott. Néhány nemzedék szerény és állhatatos, sokszor fordulatos erőfeszítéseinek hála lényegében ez végül is, csodák csodája, sikerült.

Ezek az emberek mind hittek a " történelmi küldetésben". A történelmi küldetés hite nélkül nem lehet munkálkodni. A történelmi küldetés, melyben hittek, nem az átlagfölöttiség, a központiság, a kivételesség hite volt, hanem azon humanista ideálok életbe léptetésében: saját dolgaink demokratikus vezetésében valósulnak meg. E küldetésben nincsen semmi "specifikusan cseh", ebben az összes többi nemzettel közösen osztozunk s valósítjuk meg, mert másképp, saját kútfő után nem megy. Aki csak egy kicsit is figyelmesen olvasta Masarykot, tudatában kell legyen ennek. Így keletkezett nemzeti társadalmunk, melynek lényege nem az volt, hogy mind között első legyen, hanem csupán az, hogy hasznos legyen azok számára, akik alkotják: szabad helyet, szabad lehetőséget biztosítson nekik, hogy megvalósíthassák mindazt, amiért a világon vannak. A szabadság az elődökhöz fűződő kritikus viszonyulással keletkezik: ahogy Havlíček Josef Kajetán Tyl kényeskedő biedermeier hazafiságát, Jakub Malý üres össz-szláv együttműködését, vagy a "radikális demokraták" terméketlen radikalizmusát bírálta. Ahogy Masaryk a Kéziratokat és a rituális babonákat. Ahogy Rádl a nemzetiségek elnyomását Csehszlovákiában. Ne teremtsünk magunkról fölösleges illuziókat. Még ma is inkább a politikai, tudományos és művészi események perifériáján vagyunk. Ma sem emelkedünk, enyhén szólva, az átlag fölé. Erre nincs is szükség. Annak tudására van csupán, hogy ne törekedjünk minden áron olyanok lenni, amilyenek nem lehetünk, vagy legalábbis ne beszéljük be magunknak, hogy már olyanok vagyunk, amilyenek nem lehetünk. Számos előttünk élő ember apró munkájának köszönhetően, ma már nem csupán a senki által kétségbe nem vonható létezéshez van jogunk, hanem lehetőségeink is, amelyeket már senki sem mesz el tőlünk. Nem csupán versenyezni vagyunk képesek környezetünkkel, hanem - s ez fontosabb - képesek vagyunk annak megértésére is.

Josef Jungmann, akit Masaryk keményen s talán kissé igazságtalanul kritizált, valaha, a nemzeti ébredés hajnalán írta: "Végezetül, bármennyire szorgalmasak és törekvők vagyunk annak megőrzésében s jobbításában, amit Isten adott nekünk, lehetőségeinken túltenni nem akarunk s jóakaratot tanúsítva szomszédaink iránt, ha vélt előnyeik vannak velünk szemben, csendes biztos lépéseinkkel felfelé, a tökéletesség felé haladunk." Ez a "cseh optizmus" helyesnek bizonyult.

Události (Események) 2001. VII. 22.
(Kövér Gábor fordítása)