A negatív hazafiságról

A hatvanas években, amikor az akkori Csehszlovák Szocialista Köztársaságban a fiatalok számára egy kicsit és kis időre kinyílt a világ, a nemzeti érzést és a hazafiságot valami reménytelenül ódivatú és túlhaladott dolognak tartottuk. Érthető reakciója volt ez a kommunista kultúrpolitikus, Zdenek Nejedlý vörös sovinizmusának (és e sovinizmus nemzeti szocialista kisöccsének, mely nem volt sokkal jobb, csupán sokkal kevésbé sikeres). Legalább gondolkodásunkban szerettük volna túlhaladni a vasfüggönyt és kissé európaibbá, nemzetközibbé szerettünk volna válni.

Arra, hogy a hazafias érzés tőlem nem teljesen idegen, nem közvetlenül és némiképp negatív módon jöttem rá. 1965-ben furcsa körülmények folytán egy turista csoporttal életemben először Nyugatra, Franciaországba utazhattam. Útitársaim többsége borzasztó csürhe volt. Mikor a tengerhez értünk, az egyikük észrevette, hogy otthon felejtette fürdőruháját. Sehogy sem nyugodott, lement a strandra egy egyszerű fecskében. Eltűnt a szemem elől. Röviddel ezután láttam, hogy két markos legény, nyilván valamilyen erkölcsrendészet, kidobta. A közönség kitűnően szórakozott, én azt hittem, elsüllyedek. Tudatára ébredtem, hogy hazafi vagyok: ha az az ember indiai lett volna, nekem mindegy lett volna.

Utána esett le, hogy a negatív hazafiság hasonló érzését éltem át az ötvenes végén, mikor külföldre utaztam. Az egyetlen elérhető külföldi ország ebben az időben az NDK volt, mely ekkoriban szegény és a háborútól nagyon megbélyegzett ország volt. Mikor a prágai gyors keresztül haladt a drezdai külvárosokon, virágos kertek mellett ment el. Mindegyik közepén bombától romos villa állt. Tiszta horror volt.

A német vendéglátók a lehetőséghez mérten igyekezetek teljesíteni a cseh turisták igényeit. A válasz mindig panasz és zúgolódás volt. Ezt nyújtjátok csak a pénzükért? Holott ezek az utak hihetlenül olcsók voltak.

Mostanában a negatív hazafiság rohamait nekem főleg az ODS poltikusai okozzák, mikor az Európai Unió-beli tagságunkról beszélnek. Václav Klaus panaszkodik, hogy fölvételünk e szervezetbe nem lesz azok szemében, akik már benn vannak, az a régóta várt elveszett fiú visszatérése, inkább egy idegen gyerek örökbefogadása, akiről nem nagyon tudnak semmit. Ugyanazzal a lélegzettel aláhúzza: mindenkinek tudnia kell, hogy ellene vagyunk az oly divatos nemzeti öngyalázásnak, országunkat pedig nem mint posztkommunista skanzenre nézünk. Munkársa, Nečas újra s újra felhívja figyelmünk: zzerezzünk meg mindent az EU-tól, amit lehet, s ne adjunk egy fityinggel se többet, mint amennyit muszáj.

Nemcsak ezekről a dolgokról van szó és nemcsak az ODS-ről. A cseh politika szemérmetlen magától értedődőséggel erőszakolja a közvéleményre azt az elképzelést, hogy a fejlett európai országok polgáraik sokéves kemény munkájának gyümölcsét kötelesek velünk most és rögtön megosztani. Azt, hogy legfeljebb Klaus úr és társainak ostobai beszédeit ajánlhatjuk fel ellenértékként, azzal nagyvonalúan nem foglalkoznak. A Külügyminisztérium fiatal tacskó tisztviselői szomszédainkat a legkülönfélébb kártérítésekkel szorongatják ki, ugyanakkor a cseh politika nemcsak hogy nem kész a második világháború után a németek és magyarok sérlemére elkövetett förtelmes gaztettei után jóvátételt fizetni, hanem azokat egyáltan elismerni sem.

A negatív hazafiságnak mifelénk nagy tartalékai vannak.

Události (Események) 2001. V. 19.
Kövér Gábor fordítása