Az ODS tíz éve

Az ODS hasonlóan a posztkommunista államok jelentős pártjainak többségéhez minden hagyomány nélkül jött létre, Formálisan egyik, kommunista hatalomátvétel előtti politikai csoportosuláshoz sem kötődik. Egyszersmind megvan a maga specifikuma: létezése kezdete óta szenvedélyeket kelt. Ma különösképp az értelmiség körében divatos lenézéssel beszélni róla. Van ebben valami hisztérikus és örökkévaló: az örökös bűnbak, akinek fejére visszaszállnak a csődjei.

Az ODS-nek mostanság három fő ellensége van: az első a közvélemény azon része, mely beugrott a bársonyos forradalom utáni messianizmusnak, tehát tulajdonképpen majdnem mindenki. Azt hittük, hogy természetes cseh tehetségünknek köszönhetően rövid idő alatt olyan társadalmat építünk föl, melyet a fejlett Nyugattal mérhetünk majd. Az ODS ezen illuziók támogatására építette propagandáját és természetesen vesztett. Az volt az első kudarca.

További ellenlábasai a Havel elnök környezetéből érkező régi ellenzéki korifeusok, akik az 1992-es választások után kiszorultak a hatalomból. A bársonyos forradalom után megszerezték az elnöki funkciót, megalapították a Polgári Fórumot, egy olyan csoportosulást, melynek apparátusa volt csak, tagsága nem (hasonlóan az egykori Nemzeti Fronthoz). Ezek az emberek nem bíztak a közvéleményben: megvoltak arról győződve, hogy egykor, a kommunizmus idején az emberek elárulták és magukra hagyták őket, ugyanakkor az emberek az ő lekötelezettjeik, hiszen számukra vívták ki a szabadságot. Mindkét föltételezés bosszút állt. A politikai pártokat ad hoc kezdeményezésekkel kellett volna helyettesíteni (példa erre a meglehet manipulált föderáció megőrzésére, parlamenttel szemben tartott demonstráció). Nem sikerült azonban ilyen eszközökkel tartósan kormányozni. Az ODS arra koncentrált, hogy a többségi támogatás elvére épülő hagyományos politikai pártot hozzon létre, s ebbena közvélemény meggyőző támogatására talált. Ez azonban csupán időleges győzelem volt. Az ODS politikája csupán manipulálásra épült, a médiabeli pártpropaganda növelésére tett kísérletei végül is patthelyzethez vezetettek, a Hradzsin (Havel) és politikai hátországa (az Impuls 99-típusú különböző politikai kezdeményezések), azzal az újra lábra kapó ideológiával, hogy úgynevezett polgári társadalomnak kell megvédenie polgárait fő ellenségeivel, az állammal és a pártokkal szemben, megerősítette pozícióit, a politikai pártok fölé kerekedett és jelentősen befolyásolja a közéletet. Az ODS végül is a szó hagyományos értelmében vett politikát kompromittálta. Ez volt a második kudarcuk.

Az ODS propagandájának visszatérő refrénje az antikommunizmus és a "jobboldaliság" volt. A negyvenéves kommunista diktatúra örökségének a fölülmúlására irányuló vágy a kilencvenes évek elején teljesen a helyénvaló volt. Ám itt a gyakorlat egyáltalán nem felelt meg az ideológiának: az ODS kompromisszumok politikáját folytatta, melyet már elődei elkezdtek. A kommunista gazdasági menedzsmenttel kötött kompromisszumokról volt szó, melyek a privatizáció folyamatát meghatározták. És ebben a harmadik esetben sem volt sikeres az ODS.

A kritikusok harmadik csoportja az elkedvetlenedett útitársaké: az ellenállás mozgalma az ODS méhében szerveződött és a két kisebb koalíciós párt szimpatizált vele. A veszély érzésével párosult, mikor 1997-ben Klaus politikája kezdte elveszíteni a kapcsolatot a realitással. A párt át nem látható finanszírozását ürügyül használva párton belüli puccsra és despotikus pártelnök elmozdítására próbálták fölhasználni. Megszületett "az emberarcú konzervatizmus" meglehetősen ködös eszméje, mely a banális "nem hazudni a normális" jelszót viselte. Klaus erre a csoportra két hatalmas vereséget mért: a puccskísérletet meghiúsította és a disszidensektől megszabadult ODS életben maradt.És nem csak ezt érte el: az 1998. évi választások után a lázadókat a poltikai perifériára szorította. Azóta az ellenzéki szerződés terméketlen demonizálására koncentrálnak. Nem voltak képesek jelentős versenyképes program megfogalmazásra, politikai gyakorlatuk pedig (legutóbb az árnyékkormány és annak elnöke körüli huzavonájukkal) módszeresen bizonyítja a közvélemény számára alacsony mértékű megbízhatóságukat.

Václav Klaus és az ODS ennek a konkurrencia-mentes környezetnek köszönhetően kudarcsorozata ellenére félszemű a vakok között. A párt az 1997-es megrázkódtatásokat természetesen erősen megszenvedte. Poltikájában még nagyobb szerepet játszanak a megcsontosodott ideológiai szóvirágok. Hivalkodóan hivatkozik a nyugati neoliberalizmusra, közben pedig a legrosszabb nemzeti szocialista és nemzeti demokrata hagyományokkal szövetkezik. Az Európai Unióhoz és Németországhoz fűződő hozzáállásuk nacionalista kisebbségi kompleksusokkal tele. Bár nehéz elképzelni rosszabb külügyminisztert, mint Josef Zieleniec volt, nem kétséges, hogy Jan Zahradil még őt is alúlmúlja.

Mindezek mellett azonban el kell ismerni valamit: az ODS jelentős és átlátható párt, tudom miért nem szavaznék rá. Ha azonban a két fönnmaradó poltikai csoportosulásról van szó, nem nagyon tudom, miért szavaznék rájuk. Hát a harmadik csoportosulás, a Hradzsin? Azt nem lehet választani. Azt legfeljebb visszhangozni lehet. Ez azonban nem politikai, hanem misztikus feladat, mégha kézzelfogható anyagi előnyöket hoz is.

Megjelent a Mladá fronta dnes c. napilapban 2001. IV. 20.
Kövér Gábor fordítása