A német jóvátétel: példa és felhívás

A kényszermunkások kárpótlásának pénzügyi forrásainak biztosítását irányító német alapítvány a teljes egészében 423 millió márka egy részét átutalta Csehországba. Ebből az összegből finanszírozzák mindenekelőtt a koncentrációs táborok lakói s más nyolcvan áv fölötti érintettek kárpótlásának első részletét. A koncentrációs táborok lakói 270 ezer, a többiek majd 90 ezer koronához jutnak.

Nem valamilyen szédítő összegről van szó, sőt az elveszített életeket és a megrongált egészséget aligha lehet pénzzel pótolni. Az is igaz, hogy Németországra az utóbbi időben hatalmas nemzetközi nyomás nehezedett (az amerikai jogászok, akik az üldözöttek érdekeit védik, állítólag tiszteletdíjként több, mint a negyedét kapják annak, amit a cseh üldözöttek). Sztálin, Berzsnyev módjára mondhatnánk azt, hogy Németországot "végre" a jóvátételre "kötelezték". Ez a hang egyébként már régóta jellemző a cseh sajtóra. Senkit nem lehet megakadályozni abban, hogy ilyen rosszindulatú magyarázatban élje ki magát. Annak az embernek azonban, aki nem csak gyűlöletben él környezetével, tudnia kell a dolog a másik oldalát is nézni: a munkájukból és adójukból a kárpótlásra adakozó, aktív korú németek (s hozzájuk csatlakozva az osztrákok) már nem viselnek semmilyen felelősséget a náci gaztettekért: még a legidősebbek is gyerekek voltak a háború befejeztekor. Ennek ellenére a mai Németország több, mint félévszázaddal a háború befejezte után is felelősséget érez elődei tetteiért s e felelősség az üldözöttek és hozzátartozóik számára nyújtott anyagi kárpótlásban valósul meg.

E cselekedet a tisztességes embert természetesen nem megelégedéshez, hanem önvizsgálathoz kell hogy vezesse: nem tartózunk vajon mi is valamilyen "történelmi jóvátétellel"?

Hisz nálunk még a háború után is voltak kezdetben német mintára "koncentrációs"nak nevezett kényszermunka-táborok. A munkakötelezettségről szóló dekrétumok alapján olyan férfiakat, nőket és gyakran gyermekeket hajtottak ide, akik a háború előtt nem megfelelő nemzetiségűnek vallották magukat. Szlovákiai magyar földművesek tízezrei kerültek a cseh "határvidékre", vagyis a korábban zömében németek lakta területekre rabszolga munkára (közel se térhetett vissza később valamennyiük). Ez azonban még nem minden: a német nemzetiségű állampolgárokat a torz jogi normák alapján megfosztották minden tulajdonuktól és polgári jogaiktól. Aztán elűzték őket (a nyugati demokratikus hatalmak egyetértésével!) otthonukból. A magyarok ezt a sorsot aligha nekünk köszönhetően kerülték el.

Kérdőjelünkből a német jóvátétellel felkiáltójel lesz. A magukat demokratikusnak mondó, cseh pártok, különösen a jobboldaliak, amelyek a magántulajdon és emberi jogok sérthetetlenségére esküsznek, közülük is különösképpen azok, melyek az Igazságra, Szeretetre és Civil társadalomra esküdtek föl, méltányosság és politikai bátorság minimumát kellene kinyilvánítaniuk s felhagyni e gyáva és cinikus populizmussal.

Másképp elszigeteltségbe kerülhetünk. Ugyanis nem csupán a német felhívásról van szó. Lengyelország is most old meg egy teljesen hasonló problémát: mikor 1941-ben a németek megtámadták a Szovjetuniót, többek között az 1939-es német-orosz paktum után az oroszokhoz került Jedwabne kisvárost is elfoglalták. A jedwabnei lengyelek a német szervek védőszárnyai alatt szabályos pogromot szerveztek az állítólag korábban az oroszokkal kollaboráló zsidó lakosság körében. Az utcán öldösték le őket, egy részük megfojtották, a maradékra a pajtát gyújtották (nem emlékeztetei Önöket ez valamire?). Ma az eset újra él s szenvedélyes vita tárgya: Lengyelországban is sokan vannak, akik a szőnyeg alá akarják söpörni, érveiket mintha cseh szomszéduktól másolták volna: állítólag látni kell, hogy mi volt az ok (a kollaborálás az oroszokkal) s mi a következmény. Az áldozatok száma sem 1 600, hanem "csupán" 300 volt, stb.

Ott azonban többen vannak, akik tudják, hogy az bűnbánat és bocsánatkérés azt jelenti, hogy akik a felelősséget viselik e bűntettért, nem általában a "lengyelek", hanem konkrét gazemberek. Ezennel megtagadjuk őket. Az áldazatok sem a "zsidók", hanem a mieink, felebarátaink. Közülünk pusztultak el. Így a nemzet becsülete meg van védve.

Valaha mi is képesek leszünk erre?

Megjelent a Mladá fronta Dnes napilapban 2001. VI. 19. és Die Welt-ben 2001. VII. 3.
(Kövér Gábor fordítása)