Magyarok a szomszédos országokban

A Mladá Fronta Dnes röviden már hírt adott arról a törvényről, melyet most tárgyal a magyar parlament. A törvénynek a szomszéd országokbeli magyar kisebbséget kellene támogatnia. Most részletesebb információkat közlünk az ügyről.

A Magyar Köztársasággal szomszédos országokban (különösen Romániában és Szlovákiában) élő nagy lélekszámú magyar kisebbség minden magyar kormány számára erőteljes, egyszersmind úgyszólván megoldhatatlan problémát jelent. Minden az első világháború után kezdődött: a trianoni békeszerződés (melynek megkötése nem oly régi évfordulójáról szokás szerint nem vettünk tudomást) állapította meg a nemzetek önrendelkezésével szöges ellentétben álló határokat. Nemzetiségileg teljesen igazságos határok létrehozása akkor nem volt lehetséges: ez végül is az ilyen esetekben szinte mindig lehetetlen. Lehetett volna azonban a trianoninál jóval igazságosabb határokat húzni. Ebben az esetben ma Magyarország nem lenne sokkal nagyobb, határain kívülre viszont három millió magyarnál, a nemzet mintegy harmadánál lényegesen kevesebb került volna, mint ahogy az valójában történt. A trianoni békeszerződéshez az akkori csehszlovák külügyminiszterrel, Beneš doktorral az élén a cseh diplomácia is hozzájárult. A magyarok Trianonra a kis nemzeteknél többnyire törvényszerű politikával reagáltak: mint a nyilvánvaló jogtalanságra, amibe nem lehet belenyugodni, nem tettek különbséget a korábbi állapot visszaállítása és az igazságos megoldás között, és segítséget kerestek bárkinél (például Mussolininél és Hitlernél), anélkül hogy előtte a lehetséges következményeket mérlegelték volna. Mindezt újabb háborús katasztrófa s az orosz önkényuralom követte.

A kommunizmus bukása utáni időszak egyetlen magyar kormánya sem törekedett a határok megváltoztatására. Ezt a parlamenti pártok közül egyedül a gyönge és szélsőségesen nacionalista MIÉP programja tartalmazza, ám az is etnikai alapon s békés módon. A magyarok nagy létszámának problémája (akik nem csupán etnikailag, hanem magukat politikai értelemben is a magyar nemzet részének tartják) a szomszédos államokban azonban továbbra is nyitott marad. Ez nem csupán Antall miniszterelnök vitatott és annyira támadott kijelentésében - hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnöke - nyilvánult meg, hanem a magyar alkotmány 6. paragrafusának 3. bekezdésében is: "A Magyar Köztársaság felelosséget érez a határain kívül élo magyarok sorsáért, és elomozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását." Senki nem várhatja egyetlen szabadon választott magyar kormánytól, hogy e felelősségről lemondjon.

Az alkotmány fönt említett bekezdésére hivatkozik a hivatalosan "Törvény a szomszédos államokban élő magyarokról" nevet viselő törvényjavaslat is (a magyarok röviden státustörvényként emlegetik). A magyar kormány ez év márciusában fogadta el, a parlamentben Martonyi János külügyminiszter ismertette április 19-én. Az előterjesztés támogatásában az ellenzék megosztott: a szocialisták híven populizmusukhoz, átütőbb intézkedéseket kívántak a határontúli magyarok támogatására: e pillanatban úgy tűnik, hogy a kormány ezek többségét elfogadja. Alapvetően ellene csupán az SZDSZ van, a korábbi magyar ellenzékiek pártja, a cseh Polgári Mozgalom (Občanské Hnutí) valamivel kulturáltabb és életképesebb megfelelője. Szerintük a szomszédos országok magyarságát az ott működő, már fönálló magyar szervezetek közvetítésével kell támogatni. Az SZDSZ viszonylag kicsi, ezért föltehető, hogy a törvényt kormánykoalíció a szocialisták segítségével gond nélkül megszavazza.

A törvény a Magyarországgal szomszédos országokban élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező magyar nemzetiségű személyekkel és családtagjaikkal foglalkozik. Előnyöket biztosít nekik a tanulás és kultúra területén, de szó van utazási kedvezményekről, illetve magyar munkáltatónál három hónapi munkavállalási lehetőségről is (ez esetben az engedély automatikus, független a munkaerő-piaci helyzettől).

A törvény szerint a támogatást a szomszéd országokban működő jogi személyek is megkapják, amennyiben a magyar nyelv és kultúra gondozása a céljuk.

Azon természetes személyek számára, akik évezni akarják előnyeit s akik támogatására születik az említett törvény, a "magyar igazolványt", esetleg "a magyar hozzátartozói igazolványt" kell kiállítani, melyet a magyar állam juttat nekik a szomszéd országokban a magyar állam által erre fölhatalmazott magyar érdekvédelmi szervezetek ajánlása alapján.

A törvényjavaslat fölháborodott reakciókat váltott ki a szomszédos országokban, különösen Szlovákiában és Romániában, ahol a legtöbb magyar él. Mindkét állam dühödten követeli, hogy a magyar nemzetiségű személyek számára nyújtott esetleges előnyökről kétoldalú megállapodások alapján döntsenek. Közben Szlovákiának már van hasonló, a külfüldön élő szlovákokat támogató törvénye (erről hamarosan közlünk részleteket), az Ukrajnában élő románok miatt hasonló problémável rendelkező Romániában pedig mostanában készítik elő a hasonló törvényt.

Az effajta törvényi rendezés természetesen nem problémamentes. Egy olyan helyzet, hogy az emberek bármilyen kétely mellett, ha csak egy kicsit is lehetséges volna, sajátjuknak ne azt az államot tartanák, ahol a körülmények folytán éppen élnek, hanem a szomszédos országot, mindezt Európában most teljesen legitimnek tartott okból (a nemzeti önrendelkezés), egyszerűen elviselhetetlen. A logikus megoldás vagy a határok etnikai alapú megváltoztatása volna, vagy a nemzetiségi autonómia, mely államalkotónak ismerné el az illető csoportot, ennek minden következményével együtt (ez például azt jelentené, hogy Szlovákiában a magyar a szlovák mellett hivatalos nyelv lenne, s ahogy ma minden magyar gyerek tanul szlovákul, úgy az összes szlovák gyerek magyarul tanulna). Az első megoldás politikai okokból lehetetlen, mivel a térség teljes politikai destabilizicióját jelentené (ezt a magyar kormány is belátja). A második megoldás is kizárt: erről szabadon kellene megállapodnia az illető, a belső politikai stabilitás veszélyeztetésétől - nem is teljesen alaptalanul félő - országoknak: ez kifejezetten pótmegoldás, egy véletlen és problematikus politikai döntésből, a majd kilencven évvel ezelőtt kirobbant, minket azóta megosztó háború adottságaiból származik. A magyar "kisebbségeknek" semmi oka ezt végervényesnek tekinteni.

Ezért a magyar kormány kevésbé radikális megoldást választott: azonban ez a megoldás sem problémamentes. Ezzel sehogy sem enyhül az a feszültség, mely abból adódik, hogy ezek az emberek a szomszédos ország politikai nemzetéhez tartozónak vallják magukat, államukat pedig nem tudják eléggé saját hazájuknak tartani. Ráadásul formális szempontból sem megengedhető, hogy az egyén nemzeti hovatartozásáról intézmény döntsön. A nemzeti hovatartozás ugyan bizonyos elbírálható adottságokon alapul (az anyanyelv ismerete), ám azok azt nem merítik ki, végsősoron ez személyi döntés dolga, mely nélkül nem képzelhető el a nemzethez való tartozás. Ha a nemzeti hovatartozásról a döntést valamilyen hivatalra bízzák, paradox módon az önkénynek nyílik tere. A szlovák és román félelmek e szempontból részben jogosak. Mi következik ebből? Az első világháború után az Osztrák-Magyar Monarchia egyes utódállamainak részvételével jött létre a közép-európai térség ugyan létező, de nem ésszerű rendje. Szükséges, hogy a vétkesek (melyek közé a Cseh Köztársaság mint az egykori Csehszlovákia utódállama jelentős mértékben tartozik) megpróbálják Magyarországgal valamilyen reális módját találni annak, hogyan lehetne megszabadulni ettől a rejtett, de veszélyes időzített bombától. Máskülönben továbbra is aláaknázott területen élünk.

Události (Események) 2001. VI. 8.
(Kövér Gábor fordítása)