Konformizmus és kritika

Tetszik, nem tetszik, továbbra is csak posztkommunista, nem teljes értékű demokratikus a társadalmunk. Nincs ezen mit csodálkozni, amit a félévszázados, egymást kis átmeneti szünettel követő barna és vörös diktatúrák alatt elvesztettünk, tíz év alatt nem lehet bepótolni.

Mindenekelőtt komoly gondjaink vannak a politikai és gazdasági élet, valamint a gyakorlati politika és a média szétválasztásával. Hasonló bajokkal a fejlett demokratikus társadalmak is küzdenek, ám ott e területek szétválasztásának kidolgozott menete van, az e területen érintett embereknek olyan morális gátjai vannak, melyek nem engedik, hogy szégyentelen politikai lobbizást űzzenek. Nálunk egyelőre mindenki, aki befolyásos politikai állásra törekszik és mindenki, aki ezt már elérte, megkísérli a lehető legtöbbet hatalmat megragadni a gazdaságban és a sajtóban, jóllehet ez eddig soha senkinek nem sikerült, másrészt nem is fizetődött ki. Különösen az járt olvasók nagymértékű elfordulásával, mikor a média a politika szolgálatába állt (példa: a Lidové noviny Jefim Fištejn idején). Ilyen környezetben közszolgálati, politikailag semleges televíziót működtetni gyakorlatilag lehetetlen.

Politikai rendszerünk egyelőre tökéletlen. A bársonyos forradalom utáni első garnitúra tapasztalatlansága, az Első Köztársaság néhány visszás hagyománya s a totális diktatúra elégtelenül földolgozott tapasztalata hagyta nyomát rajta. A fordulat utáni politika alakítói az első fázisban a hierarchikus politikai struktúra elképzelésétől voltak áthatva, aminek az élén az autoratív köztársasági elnök áll, aki az erős, monolit "közép" politikai áramlatra támaszkodik; tőle balra vagy jobbra csupán visszataszító szélsőség áll. Bebizonyosodott, hogy a szabad, semmilyen külső vagy belső halálos fenyegetésnek ki nem tett társadalomban ilyesmit a gyakorlatban nem lehet megvalósítani. Václav Klaus semmisítette meg ezeket az elképzeléseket, de ha ő nem, megtette volna valaki más, hiszen teljesen életképtelenek voltak. A revízió azonban nem ment teljesen végbe, ami lett, megmerevedett átmenet az autoratívtól a demokratikus berendezkedésig.

A köztársasági elnök a manipulált gyakorlati politizálással szembeni ellenállás központjává vált. Azok a kimondottan politikai tömörülések, melyekkel szimpatizált és amelyek támogatását bírták, azonban többnyire nem nem voltak sikeresek: sem a Polgári Mozgalom (Občanské Hnutí) 1992-ben, sem a Szabadság Unió (Unie svobody) 1998-ban, és semmiképp nem túl rózsás most a Négyeskoalíció (Čtyřkoalice) helyzete. A maga módján sikeres volt azonban a Köszönjük, távozzanak és a Cseh televízió - közügy nevű kezdeményezés: sikerült a tereket a hívek tízezreivel megtölteni. Talán azért, mert az emberek - nagyjából érthető - általános politikával szembeni elégedetlenségére apelláltak. A baj az, hogy a civil kezdeményezések ugyan hasznosak s fontosak, de kevésnek bizonyulnak, ha tisztán politikai problémákkal kerülnek szembe. Éppen ezért végül mindkét esetben zavarodottan lavíroztak a civil kezdeményezés és a politikai párt között. A tüntetés is törvényes módszer, amellyel az elégedetlen köz a gyakorlati politikával szembeni egyet nem értését kifejezi. Azonban egyszersmind szélsőséges eszköz, a legitimitás kisebb vagy kevésbé biztos mértékével, mint az elfogadott politikai eljárások, rövidéletű s mindebből az következik, ha a választott poltikusoknak az emberekkel zsúfolt terek látványára nem száll inukba a bátorságuk, többnyire e helyzetet valahogy ellavírozzák.

A tereket nem lehet éber állapotban tartani artikulált és pozitív politikai program, állandó szervezet híján. Az artikulálatlan elégedetlenség az egyik, a cinikus politikai manipuláció a másik oldalon ahhoz vezet, hogy a politikában fokozatosan növekszik a zugpolitika szerepe s akinek nem sikerül a főbejáraton bejutnia a politikába, az megpróbálja a hátsóbejáraton. Ma a fő veszély abban van, hogy e már tíz éve tartó rezsim hagyja e tendenciát "leülepedni". Kezdettől fogva az érdemdúsak és a sikeresek együttműködésén alapul ( az egyik oldalt az egykori ellenzékiek, a másikon Čalfa, Salzmann és a szórakoztatóipar egyéniségei): akik kialakították saját hierarchiájuk, elitük és nyilvánosságuk, a lojalitás béklyójával vannak egymáshoz fűzve: közös nevezőjük a konformizmus (valami hasonló egyébként az Első Köztársaságra nézve is káros volt: a "pátečníci" - az államelnök részvételével pénteken gyülekező szalontársaság - az ilyesfajta hanyatlás jelentős megnyilvánulása). Az elhallgatás és mellőzés problémája tendenciájáról van ma szó, a nyilvános kritikai viták helyett rágalmak terjesztéséről, azok minden következményével. Ilyen értelemben például nagyon hasznos volna e lap hasábjain teljesen nyilvános vitát folytatni arról, vajon szabadságunkat a média külföldi (értsd német) tulajdonosai sértik-e és mennyire az elüzletesiedés, illetve bulvárosodás a fő baj, melytől sajtónk szenved. Én nagyon szkeptikus vagyok.

A konformizmus és hamis lojalitás levegőjét, mely kedvezőtlen a tárgyilagos és kritikai elmélkedésre, talán újra föl kellene kavarni, hogy társadalmunk a jövőben is nyitott maradjon.

Megjelent a Mladá fronta Dnes-ben 2001. VI. 4.
(Kövér Gábor fordítása)