Magyarország képe a 19.századi cseh politikai gondolkodásban

Hölgyeim és Uraim,

Először is szeretném mindenekelőtt e találkozó szervezőinek megköszönni a meghívást. Előre bocsátom, hogy beszámolóm címe talán túl ambiciózus, hiszen tulajdonképpen csak néhány magjegyzéssel tudok hozzájárulni a témához.

Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy témám mennyire felel meg a konferencia célkitűzéseinek. Bár egykoron irodalomkritikusként tevékenykedtem, ma nehezen tudnék érdemben hozzászólni a felvetett szépirodalmi témához, tevékenységem az utolsó harminc évben ugyanis az újkori cseh politika kutatására irányul.

Az 1848-as eszmékkel és eseményekkel is inkább csak mint azzal a történelmi háttérrel foglalkoztam, amelyben a cseh politikai gondolkodás két jelentős képviselője, Frantisek Palacky, az újkori cseh politika megteremtője, és Karel Havlicek, a cseh szabadelvű újságírás letéteményese működött. Mivel nem vagyok biztos abban, hogy a "közép-európai nemzeti irodalmak, 1848" témához mondhatnék-e valami érdekeset és eredetit, beszámolómat egy - véleményem szerint - eléggé érdekes területekre korlátoznám - mégpedig arra, hogy éppen Havlicek és Palacky miként viszonyulnak a magyar nemzeti mozgalomhoz. Az említett két egyéniségnek a magyar nemzeti mozgalomhoz való hozzáállásában van valamiféle kettőség, ami talán megérdemel egy rövid elemzést.

Bizonyos szégyenerzéssel kell bevallanom, hogy első látásra szenvedélyes ellenzékiséggel, s már - már gyűlölettel viszonyultak a magyar eseményekhez. Ezen magatartásukat egyrészt a magyar politika sikereit kísérő valamiféle cseh féltékenység, másrészt pedig annak a hozzáállásnak a mély elítélése motiválja, amit releváns magyar politikai körök a nem magyar nemzetiségekkel szemben tanúsítottak. A nemzetiségekkel szembeni magyar fellépés elítélését egy aránylag mélyen gyökerező cseh tévedés is erősítette; cseh környezetben abban a időben az a tévhit uralkodott, hogy a szlovákok a cseh nemzet keleti ágát képviselik, s ennek folytán a magyar politikai reprezentációnak a szlovákokkal szemben tanúsított problematikus magatartását saját ügyüknek tekintették. Ezzel magyarázható, hogy a magyarokat a németekkel egyetemben miért tartották a cseh nemzet mindenkori legfőbb ellenségének. A szlovákoknak a huszadik században aztán több évtizedes kitartó igyekezetükbe került, amíg sikerült a cseheket meggyőzniük arról, hogy önálló nemzetet képeznek.

Így Karel Havlícek a Národní Noviny-ban 1848-ban többek között a következőket írja: "A Németek és a Magyarok eleitől fogva a szlávok kárára voltak, a békeszerető szlávok mindenkor vereséget szenvedtek őrjöngő ellenségeiktől, akik aztán kemény jobbágysorsra kárhoztatták őket, hogy évszázadokon át gyötrődve hódítóik dicsőségét szolgálják."

Egy másik helyen pedig azt olvashatjuk: "A magyarok uralmukba vették a történelmi Magyarország területét, az itt levő szlávokat nehéz igába hajtották, amelyből azok csak most próbálkoznak kitörni." Eltekintve attól, hogy Havlícek itt a tizenkilencedik században fennálló problémákat önkényesen kiterjeszti az azt megelőző századokra, megdöbbentő, hogy 1848 viharos légkörében milyen módon változnak meg a szlávságról vallott nézetei. 1847-ben ugyanis cseh környezetben nagy felháborodást váltott ki egyik cikkével, amelyben azt hangsúlyozta, hogy a szláv elnevezés csupán tudományos és néprajzi fogalom, nem pedig valamilyen nemzeti egység körülhatárolása, hogy csehek vagyunk, nem pedig szlávok, és hogy mi több az orosz imperializmus ideológusai a szláv megnevezést hódító céljaikra használják fel. Ezzel egyidejűleg az idézetekből érződik Herdernek a szláv békeszeretetről szóló mítoszainak a hatása is. És végső soron, hogy Havlícek a "szláv" problematika tárgyilagos megítélésétől visszatért a romantikus illúzióhoz, annak pragmatikus politikai háttere volt: A Csehek abban az időben abban reménykedtek, hogy a "szláv" rokonságot az Osztrák Birodalomban kihasználhatnák politikai érdekeik eléréséhez- és titokban a Birodalom szláv népei közt saját hegemóniájukat tartották szem előtt.

Valamivel később, a hetvenes évek elején, Frantisek Palacky rövidlélegzetű politikai munkáinak gyűjteményes kiadásához (mely "Radhost" címmel jelent meg) írt előszavában Havlícekhez hasonlóan nem dicsérő szavakkal illeti a magyarokat, az "Osztrák Birodalom második hegemón népét". Idézem: "Ennek az ázsiai népnek a sors különös kegyessége folytán megadatott az, ami rokonainak és elődeinek, a nála sokkal hatalmasabb hunoknak és avaroknak nem sikerült, mégpedig az, hogy az európai földön megélt történetének ezredik évfordulóját ünnepelheti. Ám ha a magyarok sokáig úgy fognak viselkedni szomszédaikkal szemben, ahogyan azt emlékezetünk óta teszik, kezeskedem azért, hogy a második ezredév eljövetelekor nem lesz utóduk, aki még ünnepelhetné vagy ünnepelni akarná emléküket.

Az idézett soviniszta aláfestésű megállapítások érthető okokból bármennyire is kellemetlenül hangzanak a mai magyar hallgató fülének, azt javasolnám, hogy ne becsüljük túl jelentőségüket. A nemzetiségi ellentétek kiéleződése a tizenkilencedik század közép-európai térségnek csaknem a koloritjához tartozott, s ez minden bizonnyal összefügg azzal, hogy ebben a térségben a német típusú emancipációs nemzeti liberalizmus terjedt el, amely szerint a felebaráti szeretet egy-egy nemzeti társadalomra korlátozódik. És végezetül a cseh magatartásra a cseh nemzeti mozgalom valamiféle mizantropiája is rányomta a bélyegét. (A két szóban forgó szerző a lengyelekről sem ír lényegesen kedvezőbben. A cseh társadalom egy minden oldalról fenyegetett társadalom volt, amelynek a helyzetét egy olyan kis és gyenge ember pozíciójához hasonlíthatjuk, aki félelmében sok szempontból hisztérikusan viselkedik). Lényegesen érdekesebb egy másik tény - mégpedig az, hogy az említett nemzeti hisztéria felszíne alatt Havlíceknél és Palackynál egyaránt egészen más hangok is megszólalnak, s bár olykor nem mentesek az irigységtől sem, de mégis a politikailag fejlettebb szomszéd iránti csodálat hangjai. Richard Prazák professzor a cseh-magyar kulturális kapcsolatokról írt munkájában Karel Havlíceknek 1848 előtt a "Ceská vcela" folyóiratban megjelentett sorait idézi, melyek elismeréssel és csodálattal adóznak a magyar társadalomnak, amely a szerző szerint hazaszeretetben példaképül szolgálhatna a cseheknek. Hasonló fejezeteket találhatunk Havlícek levelezésében is. És bár a magyar forradalmat visszautasította (ugyanis a magyar királyság területén kizárólag a magyar nemzeti hegemónia érvényesítésére tett kísérletet látott benne, ezért az osztrák kormány oldalára állt), a magyar szabadságharc bukása után Haynau terrorjáról mégis igen elítélően szólt. Frantisek Palacky legismertebb politikai munkájában ("Az osztrák állam eszméje" című művében), amelyben előterjesztette az Osztrák Birodalom föderalizálására kidolgozott koncepcióját és egyidejűleg élesen bírálta a készülő osztrák-magyar kiegyezést, elismeréssel szól "a patinás magyarországi alkotmányról", amelyet a federációban a tagországok alkotmányainak példaképként ajánl. Ebben az összefüggésben nem hiányzik a magyar szabadságszeretet dicsérete sem. Idézek: "A magyarok nem tudnak bürokráciában élni és boldogulni. Az európai kontinens minden nemzete közül e tekintetben ők különböznek legjobban pl. a franciáktól, akik a hivatalnokok és rendőrök tanácsa és segítsége nélkül talán már nem létezni és mozdulni sem tudnak."

Legyenek ezek bár apróságok, de jellegzetes apróságok. Arról vallanak, hogy a cseheknek valójában imponált a magyar nemzeti mozgalom, bár annak méltányolása olykor az irigység hangjaival keveredett.

Bár nem szándékozom itt alapos összehasonlítást végezni, de úgy vélem, hogy hasonló kettőséget fedezhetnénk fel abban is, ahogyan a magyarok látták a cseheket. Ez megnyilvánul egyrészt a cseh szolgalelkűség hangsúlyozásában (Bajcsy-Zsilinsky Endre századunk negyvenes éveiben "a századokon keresztül szolgaszerepre kárhozatott és csupán valószínűtlen ügyeskedésekkel és fantasztikus véletlenek folytán szélesebb közép-európai jelentőségre vergődött cseh népről" beszél). Másként nem hiányzik a kissé irigykedő csodálat a polgárosodott cseh társadalom iránt (bár véleményem szerint éppen ezt a tényt Magyarországon némileg túlértékelték).

Lényegesnek azt tartom, hogy a közép-európai nemzetek kamaszkorában is valamelyest megvolt a kölcsönösség, mégpedig a kölcsönös tájékozódás , a kölcsönös megértés és az ennek alapján történő együttműködés feltételei. Kihívás és elkötelezettség ez a jelenben mindenekelőtt a cseh-magyar kapcsolatokat illetően. A közép-európai gondolat Csehországban

1989 után újraéledt. Különös jelentősége van ebben az összefüggésben a csehszlovák föderáció felbomlásának. Az államokat azon eszmék éltetik, amelyek létrehozták őket, márpedig a Csehszlovák államszövetség egykoron csaknem valamennyi szomszédos országgal szemben a csehek és szlovákok védelmi szövetségeként jött létre (amelyben ráadásul a csehek domináltak, s a szlovákok is egyenlőtlen helyzetbe kerültek velük szemben). Századunk kilencvenes éveinek elejére ez az államalakulat anakronizmussá vált és nem kerülhette el sorsát. Sajnos ezt követően Klaus kormánya a szomszédokkal való együttműködést lebecsülő "csehszlovák" politikát folytatta. A szociáldemokraták programjában ugyan szerepel a közép-európai együttműködés erősítése, ám vad németellenes kirohanásaikkal, és a szlovákokkal (és csakis a szlovákokkal) való különösen szoros együttműködés hangsúlyozásával szintén a csehszlovák hagyományokra építenek. Úgy tűnik, hogy a cseh-magyar kölcsönös együttműködés hívei továbbra sem számolhatnak politikai elitjeik együttműködésével, legalábbis cseh oldalon nem.

A konferencia címében utolsóként a forradalom témája szerepel. A kölcsönösség a kölcsönös tájékozottságot is magában foglalja, ezért szeretnék végezetül néhány szót szólni a "forradalom" fogalmáról az újkori cseh politikai gondolkodásban.

Az újkori cseh politikai gondolkodás elejétől fogva szkeptikus a forradalmi változásokkal szemben: ez testesült meg a T. G. Masaryk által egészen 1914-ig hangoztatott "nem forradalmat, hanem reformot" jelszóban. A radikális megoldásokkal szemben tanúsított bizalmatlanság tartósan jelen van a cseh politikai gondolkodásban a már említett Karel Havlícektől az egészen a máig nem kellően értékelt Emanuel Rádl munkáságáig (E.Rádl a két háború közti Csehszlovákiában síkra szállt a nem szláv nemzetiségek jogaiért. Beszámolómat két sokatmondó idézettel zárnám:

Először Karel Havlícek szavait idézem:

"Én teljes mértékben a fegyveres forradalmak ellensége, de a fejekben és szívekben zajló forradalmak híve vagyok. Nem azért ellenzem a fegyveres forradalmakat, mert kétségbe vonnám a nemzetek azon jogát, hogy fegyverrel védekezzenek az erőszak és jogtalanság ellen, hogy fegyverrel vívják ki szabadságukat. A fegyveres felkelések sem valamiféle gyengeség miatt váltanak ki bennem viszolygást… A fegyveres forradalmak soha sem jelentenek olyan veszélyt kezdeményezőik számára, mint az egyes nemzetek számára. Szerencsejáték ez a nemzet jövőjével, és senkitől sem irigyelem a bátorságot, amellyel mindig kész egy újabb szerencsejátékra… Csakis a kulturált és művelt nép lehet szabad, csak neki lehet jó kormánya. A forradalmak egymásutánjától vérbeborult műveletlen nemzet nem vívja ki szabadságát és jogait, és rövid idő elteltével ismét kijátszatik és önkényuralomba visszataszíttatik.

Ahol a nemzet nem kulturált és művelt, ott nincs jelentősége a régi kormányok megdöntésének, mert ha személyeket és a körülmények megváltoznak is, előbb utóbb minden rossz ismét visszatér, és a nemzetnek a forradalmak nem hoztak egyebet mint egy kis kárt és felfordulást." (Slovan, 1851).

Az Emanuel Rádl-tól vett idézettel folytatom:

"A civilizáció úgy ahogy megszüntette az emberiséget sújtó pestist és az éhséget; a háborúk megszüntetését pedig legalábbis programjára tűzte ki a haladó világ; míg a forradalmakat a politikai küzdelem tiszta eszközének tekinti.

Az olvasó lelkiismeretét faggatván a forradalmakat dicső tettként érzékeli. A huszita-forradalmak, az osztrákkal szembeni ellenállás, a francia és az orosz forradalom hallatán vajon nem vagyunk-e készek zászlót bontani és a forradalom dicsőségét zengeni?

Ám a forradalom mégiscsak háború, egy ország polgárai között folyó háború, amely kevésbé fegyelmezett és mivel nincs remény a harcoló félek közti békekötésnek, vadabb is. A forradalmak iránti lelkesedésünkben megfeledkezünk az eretnekek elégetésének borzalmairól a huszita harcok idején, a szeptemberi mészárlásokról a francia forradalom kezdetén, a foglyok halálra kínzásáról az orosz forradalomban. A forradalom a barbárságban a háborút is megelőzi; a forradalomban semmilyen rend sem érvényesül, senkinek sem tartozik felelőséggel, a csőcselék benne az úr. Figyeljük csak meg a forradalmárok barbárságát a felelős férfiakkal szemben; hogy milyen előnyeik vannak a vereséget szenvedett tábornoknak a megvert politikusokkal szemben…

Ha tehát elítéljük a háborút, mint a politikai harc nem civilizált eszközét, úgy még több joggal ítélhetjük el a forradalmat, mint az igazságért folytatott küzdelem elavult módszerét. A modern ember egyedüli fegyveréül a műveltségnek, a szabad sajtónak, a választójognak és a törvényeknek kell szolgálniuk, amelyekkel szemben a forradalom olyan elavult mint az isteni igazságszolgáltatás.

És a forradalom -a háborúhoz hasonlóan - csak elkeseredett önvédelemként létezhet ott, ahol már minden más eszközt csődöt mondott. A pacifistának úgy kellene küzdeniük a forradalmak ellen, ahogyan azt a militarizmus ellen teszik; annál is inkább, mert a forradalmi hangulat a háborús hangulat előkészítője. A műveltség által elért haladás jelszava: "Le a forradalmakkal!""

Mindenekelőtt Rádl álláspontja a szerző szokáshoz híven kiélezett az idézet végén. Nem gondolom, hogy ezen cseh álláspont számbavétele hozzájárulhat a forradalmak plasztikusabb megítéléséhez, mely problémakört természetesen sem Rádl sem Havlícek álláspontja nem meríti ki.

Az előadás elhangzott a szekszárdi nemzetközi konferencián 1998 szeptemberében. Megjelent az Európai Utas c. folyóiratban 1998 októberében.
G. Kovács László fordítása