Események
Bohumil Doležal politikai jegyzetei index hozzászólásaikat várom

 

A Cseh Köztársaság az Európai Unió ajtaja előtt

Az európai integráció folyamata két alapvető kérdéssel szembesíti azokat a közép-európai, dél- és kelet-európai országokat, melyek Szovjet-Oroszország hidegháborús vereségét követően nyerték vissza szuverenitásukat.

Az első kérdés, hogy miként sikerül bekapcsolódniuk az európai közösségbe - a NATO és az EU intézményébe. A válasz mérlegelésekor a legtöbb szó a gazdasági és szociális feltételekről, a bruttó nemzeti termék nagyságáról, az adózásról, a környezetvédelemről stb. esik. Kevesebb figyelmet kapnak azok a különböző eszmék, amelyek a felzárkózni kívánó országok történelmi fejlődése során bontakoztak ki. Pedig ezek némelyike a felzárkózási folyamat akadályává válhat. Például a szláv népek kölcsönös kapcsolatainak cseh felfogása, amely a szó politikai értelmében legerősebben a második világháború idején és azt követően érvényesült, s bizonyos értelemben, inkább a tudatalattiban máig továbbél az emberek gondolkodásában és cselekvéseiben is.

A közép-, délkelet- és kelet-európai országok integrációs képességét az is meghatározza, hogy hogyan tudnak összeférni egymással, valamint azokkal a szomszédaikkal, amelyek már vagy tagjai az európai közösségeknek, vagy nem kívánnak integrálódni. E kérdésben mindenekelőtt Közép-Európában fenyegető kérdőjelek és felkiáltójelek magasodnak. A XIX. és XX. században ez a térség méltán vált hírhedtté a szomszédos népek katasztrofálisan alakuló kapcsolatairól, amelyek többnyire a korrektség teljes hiányán és a kölcsönös gáncsoskodáson alapultak. Viselkedésükért az itt élő nemzetek megkapták jutalmukat: mintegy fél évszázadra a vörös cári gyarmatbirodalom részévé lettek.

A közép-európai nemzeti társadalmak integrációs képessége nagyban függ attól, hogy milyen helyzetben van a múlt és jelen politikai reflexiója ezekben az országokban, mennyire értik önmagukat és európai környezetüket. A részletesebb elemzés rávilágít, hogy minden nemzet a maga sajátos módján áll hozzá ehhez a feladathoz, és mindegyiket tömérdek illúzió és mítosz terheli, amelyeket néven kell nevezni és korrigálni kell, különben erősen fékezhetik az európai integráció folyamatát. Ezek a problémák többek között az áldatlan történelmi fejlődés következményei, s csak súlyosbította őket, hogy a Szovjetunió szétesését megelőző évtizedekben nem volt lehetőség nyilvános megvitatásukra. A továbbiakban a cseh társadalom problémáival fogok foglalkozni, két okból is. Egyrészt azért, mert természetesen a cseh viszonyokat ismerem a legalaposabban, másrészt meggyőződésem, hogy az elmúlt korok közép-európai szokásaitól eltérően, amikor az itt élő nemzetek a kölcsönös szemrehányások és rágalmak özönét zúdítottak egymásra, a kritikát végre mindenkinek önmagával kellene elkezdenie. Sajnálnám, ha fejtegetésem egyetértő rábólintást váltana ki: igen, ilyenek vagytok ti, csehek, nem úgy, mint mi. Inkább azt szeretném kezdeményezni, hogy a jövőben induljon meg Közép-Európában az önmegfigyelésnek egy közös kritikai folyamata, amely Bibó István megfogalmazásában "a közös elaljasodásra való közös rádobbenésre" vezetne.

Kifogásolhatná valaki, hogy beszámolóm nem kiegyensúlyozott, mivel csak a rossz híreket mondja a cseh társadalomról. Ez azonban valamelyest a munkamegosztás kérdése: a jó hírek terjesztése a budapesti Cseh Nagykövetség dolga, s nem kételkedem, hogy feladatát jól látja el.

A nemzeti önmegfigyelés fejlődését a cseh társadalomban az 1989-es rendszerváltást megelőző két évtizedben kedvezőtlenül befolyásolta, hogy itt az orosz dominancia egyik legmerevebb kommunista rendszere volt uralmon. A cseh máskéntgondolkodók viszonylag szűk, a társadalom többi részétől teljesen izolált csoportot alkottak. Nem voltak képesek kigondolni a meglévő állapotoknak valami reális politikai alternatíváját. Václav Havel zöldségárusról írt víziója csak szép mese: üzlete kirakatába évről évre kiteszi ugyanazt a bolsevik jelmondatot, amelyben nem hisz sem ő, sem akik kiötölték, majd egyszercsak fellázad, lerázza bilincseit, és átmegy a "párhuzamos társadalomba", a disszidensek közé, hogy ezentúl igazságban éljen. A cseh zöldségest ez nem győzte meg, és nem ragadtatta arra, hogy kövesse a példát. Talán a legjobban Jiří Dienstbier volt csehszlovák külügyminiszter és jelentős cseh disszidens könyvcíme fejezi ki, hogy elmélkedtek az akkori disszidensek a közép-európai összefügésekről: Álmodozás Európáról. Az álmodozás a disszidens gettó virtuális terében folyt, ahol nem érzékelték elég világosan a különbséget az elképzelhető és megvalósítható között. A cseh disszidensek európaiságának lényege a meglehetősen ködös elképzelésekre épülő általános jóindulat volt, mellyel eltelve nagyvonalúan észre sem vették az akadályokat, melyeket többek között saját gondolkodásuk sztereotípiái állítottak megvalósulása elé. Emlékszem egy előadásra, melyet magyar barátom tartott a kommunizmus idején egy prágai magánlakásban, ahol szót kért egy prominens cseh disszidens történész, és őszinte lelkesedéssel kijelentette, hogy végre eljött az idő, amikor csehek és magyarok megérthetik egymást, és méltathatják egymás kiemelkedő férfiait,például Károlyi Mihályt. (Megjegyzem, Károlyit az emigrációban néhány éven át politikai hátsó szándékkal támogatta a csehszlovák kormány). A megrémült és felháborodott előadó ezekkel a szavakkal reagált: "Az istenért, hisz ő ostoba ember volt!". A cseh történész pedig teljesen meg volt döbbenve.

A cseh disszidenseknek sokkal jobb kapcsolataik voltak a hasonló lengyelországi körökkel, mint a magyarországiakkal. Ebben minden bizonnyal a nyelvi korlátoknak is volt bizonyos szerepük (a lengyel és a cseh olyan közel áll egymáshoz, hogy a csehek és lengyelek rendszerint tolmács nélkül is megértik egymást), de kétségtelenül nem ez volt az egyetlen ok, s ezzel már el is jutottam az első mítoszhoz, amelyről itt beszélni szeretnék. A cseh optika szerint a közép-európai népek győztesekre és legyőzöttekre oszlanak. A csehek magukat természetesen a győztesek között tartják számon. Ez a felosztás az első és a második világháború kimeneteléből következik, és nemigen felel meg a valóságnak. A kis közép-európai nemzetek közül aligha beszélhet bárki győzelemről, hisz valamennyien a sztálini Oroszország prédájává lettek. A racionális ellenvetéseknek azonban itt csekély a súlyuk. Arról van szó, hogy a magyarok (a lengyelektől eltérően) a cseh felfogás szerint a legyőzöttek közé tartoznak, és ez a körülmény is hozzájárult a párbeszéd fennakadásához. Az effajta értékelés olykor egész váratlan helyzetekben bukkan elő. A kilencvenes évek közepén, amikor Václav Klaus politikai pályájának csúcsán állt, az egyik nagy cseh lap megjelentette Tamás Gáspár Miklósnak egy Klaust élesen bíráló írását cseh fordításban. Václav Bělohradský neves cseh filozófus a cikkre felháborodott tiltakozással válaszolt, és a kritikus szerzőt (akiről kétségkívűl semmit sem tudott) kereken a Horthy-rendszer eszmei örökösévé nyilvánította. Nem érdemi polémiáról volt szó, csupán megint az jött elő, hogy ki a győztes, és ki a legyőzött.

A szomszédok ilyetén való osztályozása jelentősen bonyolítja a csehek és németek, valamint a csehek és osztrákok közti viszonyt is, akik cseh szemszögből szintén a "legyőzöttek" kategóriájába tartoznak. Minden cseh politikai képviselet egységesen és az államelnök támogatásával az erőpolitika álláspontjáról tárgyal Németországgal, ami a jövőben kétségkívűl nem marad következmények nélkül. Ausztriával szemben a hasonló viselkedés a cseh fél számára már meghozta gyümölcsét: a temelíni atomerőmű egész problémája csak azért öltött olyan borzasztó méreteket, mert az osztrák fél teljesen érthető okokból nem tűrte ezt a fajta hozzáállást.

A cseh európaiságra rányomja a bélyegét az első világháború után kialakult helyzet egyfajta hibás általánosítása. Ekkor alakult meg az önálló csehszlovák állam, amelyet a csehek - teljes joggal- a cseh államiság visszaállításaként tartanak számon. A német és az orosz befolyás átmenetileg marginálissá vált Közép-Európában, az új állam az Antanthoz, de mindenekelőtt Franciaországhoz kötődött: mindez együtt egy olyan Európa-képet ad, amely mintegy negatívja Friedrich Naumann elképzelésének. E felfogás szerint Csehország (akkor: Csehszlovákia) az európai Nyugathoz tartozik, amely ebben a sajátosan görbült geopolitikai térben minden oldalról körülveszi a középen lévő német nyelvterületet. A Nyugat ilyetén értelmezésébe aztán nem nehéz bevonni Oroszországot sem. Németország viszont eszerint nyilván nem része a Nyugatnak.

Közvetlenül összefügg ezzel a közgondolkodás egy másik jelentős sztereotípiája: a cseh társadalomban végbement minden kedvező változáshoz (Csehszlovákia megalapításához, az 1945-ös felszabaduláshoz, a kommunizmus bukásához) jelentős mértékben önmaga is hozzájárult. Ellenben minden rosszért (Csehszlovákia megszűnése a harmincas évek végén, az 1948-as kommunista puccs, a Prágai Tavasz eltiprása)a felelősség kizárólag másokat terhel, azokat, akik becsaptak, cserbenhagytak, orvul megtámadtak bennünket. A modern cseh történelem ebben a felfogásban az újra és újra megerőszakolt ártatlanság története.

A cseh nyugatiasság összefügg az eminens tanuló pozíciójával. A cseh köztudatban mindenekelőtt az első Cseh Köztársaság ilyen: az európai demokrácia bástyája egy elmaradott és ellenséges környezetben. Ez a kép nyilván Masaryknak a cseh nemzetről alkotott elképzelésén alapszik, miszerint a csehek küldetése a humanizmus megvalósítása. Masaryk e téren nyilván Herder hatása alatt állt, de ő meg volt győződve arról is, hogy ez nemcsak a csehek kizárólagos küldetése, hanem valamennyi nemzeté. Ennek a gondolatnak a vulgarizálásával jutott a cseh társadalom arra az elképzelésre, hogy szomszédaitól éppen a humanizmus és a demokrácia megvalósításában különbözik. Ez az eminensség tulajdonképpen nem messianizmus. Az Európát a keleti veszedelem elől saját testével védelmező nemzet képzete valaha el volt terjedve a magyar társadalomban, amihez sok szó férne ugyan, de legalább valamelyest hangsúlyozza a másoknak tett szolgálatot. A cseh önszemlélődésből hiányzik ez a dimenzió: afféle demokratikus szépségkirálynő vagyunk, a többiek osztályrésze, hogy csodáljanak bennünket. Ebből a cseh narcizmusból származnak Klaus afféle kijelentései, hogy nem kell visszatérnünk Európába, mert már ott vagyunk, és azon ismételt állításai, hogy már felépítettük a fejlett kapitalista társadalmat. Ennek következménye, hogy szomszédainknál az elviselhetetlen stréber tanuló hírében állunk. Annál súlyosabb volt a csalódás Klaus gazdasági csodájának 1997-es összeomlás után - a cseh álomból való felocsúdás szabályszerű megismétlődése pedig maga után vonja a hisztérikus depresszió és az igazságtalan önlebecsülés kitöréseit.

A győztesek és legyőzöttek mítoszának, a megerőszakolt ártatlanság mítoszának csakúgy, mint az eminens tanuló mítoszának megvannak a maga kellemetlen gyakorlati következményei: abszurd és veszélyes politikai tervezeteket szülnek.

E tézis bizonyítására jó példa Az eurorealizmus manifesztuma néven kiadott dokumentum. Ez tulajdonképpen a Cseh Köztársaság második legnagyobb és legerősebb -- e pillanatban talán már ismét az első helyen álló -- pártjának, a Václav Klaus vezette Polgári Demokrata Pártnak a külpolitikai doktrínáját próbálja megfogalmazni. A polgári párt nemrég tartott ideológiai konferenciáján terjesztettte elő a képviselők egy csoportja, élükön Jan Zahradillal, a párt szakértőjével, aki a külügyminiszteri poszt várományosa egy esetleges választási győzelem után.

A kiindulópontok és a dokumentum szerzőit vezérlő motívumok sok szempontból helyesek vagy legalábbis érthetőek: az európai integrációs törekvéseket reális és józan hozzáállással kell kezelni, és nem szabad szem elől téveszteni a Cseh Köztársaság nemzeti érdekeit. Az európai szövetségi állam létrehozását célzó törekvéseket bizonyos fenntartással kellene fogadni, azok még kissé koraiak, mindenekelőtt a jelölt országok részéről. És végezetül a cseh politikának azzal is számolnia kell, hogy az ország esetleg (az első körben) nem kerül be az egyesült Európába. Ez írható javára Az eurorealizmus manifesztumának. Szövege olyan mítoszokkal van tele, melyekről már szóltam.

Mindenekelőtt a folytatandó politikai hagyományról van szó: "a modern cseh politika fő irányáról, Palacký, Havlíček és Masaryk folyamatos törekvéséről, amely természetes módon hajlott az angolszász liberális-konzervatív hagyományokhoz feltűnően közel álló liberális demokrata kormányzás és közigazgatás felé". A felsorolt nevek valóban a cseh politikai hagyomány jobbik oldalát testesítik meg, ahonnan - persze kritikus szellemben - ki lehet indulni. Ám nem tárgyszerű és nevetséges ebben az összefüggésben az angolszász liberális-konzervatív hagyományok közelségéről beszélni. František Palacký cseh történész és politikus az ősszláv demokrácia romantikus elméletéből indult ki, folytatva azzal, hogy ezt az eredeti demokráciát a középkorban megrontották a német és római (latin és katolikus) hatások. Karel Havlíček, a modern cseh újságírás megalapítója olyan nacionalista liberális volt, amilyenből igen sokan nyüzsögtek az akkori Közép-Európában. Fő érdeme, hogy a cseh társadalmat szépen és érthető módon megismertette az európai liberalizmus ábécéjével. A cseh társadalom ugyanis a XIX. század negyvenes éveiben alapvető ismeretek híján volt az újkori politika ideológiai hátteréről. Az angol konzervativizmus Havlíčeknél szóba sem jöhet, ahogyan a filozófus, majd később államelnök T.G.Masaryknál sem, aki a szociáldemokráciához közel álló szociális reformer volt. Ellentétes a valósággal az a beállítás, amely a cseh társadalmat politikai hagyományai tekintetében mintegy a nyugati, közelebbról az angolszász demokrácia közép-európai ejtőernyős különítményének tünteti fel.

A manifesztum a következőképpen ábrázolja azokat az eseményeket, amelyek az 1948-as februári puccshoz és ezzel az akkori Csehszlovákia szovjetesítésének betetőzéséhez vezettek: "A második világháború után a vasfüggöny legördülése a cseh országrészeket erőszakkal megfosztotta annak lehetőségétől, hogy hozzájáruljanak a háború utáni demokratikus fejlődéshez." Ezzel elérkeztünk a megerőszakolt ártatlanság képéhez. Egyetlen szó sem esik a nem kommunista ellenállás és Edvard Beneš ideológiájáról, amely arra a gondolatra épült, hogy a Sztálin Oroszországával való szövetségi viszony biztosítani fogja Csehszlovákia szuverenitását, megvédi az országot a német fenyegetéstől, s a csehek küldetése egy olyan "humanista demokrácia" építése lesz, amely ötvözi a polgári demokrácia és az orosz szocializmus "politikai" elemeit. Ez az irreális és szélsőséges politikai koncepció lényegesen hozzájárult a cseh társadalomnak az orosz bolsevik impérium általi leigázásához. Nem beszélhetünk tárgyszerű megközelítésről, amikor a továbbiakban azt olvassuk, hogy Csehországnak az Európai Unióba való belépése "szuverenitásunk egy részének legterjedelmesebb önkéntes átadását" jelenti. 1942 telén Beneš és Sztálin moszkvai találkozása nyomán szinte egész szuverenitásunkat csaknem önként átadtuk Oroszországnak.

És végezetül a cseh narcizmus: A manifesztum azt mondja, hogy a Cseh Köztársaság "a súlyunknak megfelelő kategóriában" keressen szövetségeseket az Európai Unióban, és Nagy-Britanniát, a skandináv országokat és Hollandiát nevezi meg. Saját súlyunk túlbecsülése egészen nyilvánvaló.

Mindennek eredménye aztán egy abszurd külpolitikai koncepció. Ennek egyik fontos pontja "kiegyenlíteni a legerősebb szomszédunk, Németország hatását", amit úgy érhetünk el, hogy szövetségi viszonyt teremtünk olyan kisebb európai országokkal, mint Nagy-Britannia vagy Svédország. Ugyancsak fontosak az USA-val való kapcsolataink, a nyugat-atlanti szabadkereskedelmi zónához való esetleges társulásunk és ennek keretében mindenekelőtt "teljes és aktív bekapcsolódásunk az amerikai rakétavédelmi projektbe". Jelszavunk pedig: "Víziónk legyen a biztonsági, gazdasági és politikai szempontból szorosan összefonódó euroatlanti térség felépítése". Nyilvánvaló, hogy az euroatlanti térségnek ez a felépítése tulajdonképpen a két világháború között Európában fennálló helyzetet próbálja meg rekonstruálni, néhány olyan részleges módosítással, mely erősítené a csehek pozícióját a németekkel szemben. Ami pedig ennek az elképzelésnek a politikai realitását illeti, az ahhoz mérhető, ahogyan Hašek derék katonája, Švejk elmélkedett az első világháború küszöbén. Az ODS polgári pártban nyilván fel sem merül, hogy netán a "mi súlycsoportunkba" mindenekelőtt a többi tagjelölt ország tartozna.

A cseh politikai színpadon pillanatnyilag Az eurorealizmus manifesztuma az egyetlen teljes külpolitikai program. A többi párt, bár kifejezte eltérő véleményét, kifejtett választ nem adott az ODS kiáltványára.

A cseh társadalomnak akkor lehet kilátása a közép-európai együttműködésre, ha kritikai szellemű önértékelés és reális lehetőségeink felmérése alapján hitelt érdemlő és meggyőző alternatív politikai program jön létre. Ám ha nem így történik, a közép-európai együttműködés attól sem kerül veszélybe. Akkor nélkülünk lesz meg.

Elhangzott "A közép-európai együttműködés lehetőségei és kényszere a harmadik évezredben" című konferencián Budapesten 2001. 5. 24.